A Fenegyerek az angolszász kultúrkör egzotikus perifériáját, Ausztráliát helyezi el a heist-térképen, és bár az első nagyjátékfilmes alkotó kísérlete szakdolgozatnak még ugyan elmegy, a zsáner nagyjaitól jócskán távol landol, jóllehet összetevői tekintetében eléggé kiterjedt skálán mozog.
A heist ideális esetben a rablás hibátlan tervének tökéletes kiviteleésével és a karhatalom agyafúrt kijátszásával létrejövő dramaturgiai összjáték. Amikor ráadásként közbeszól a zsiványetika, és a tolvajok egymást is meglopják, vagy legalábbis a háttérben ezen fáradoznak, s minderről a néző a showdown közben-után értesül, a zsáner csúcsra járatja önmagát. Mégis a műfaj reprezentatívjai (gondolok itt a Kutyaszorítóbanra, a Szemtől szembenre, a Tolvajok városára, a Szexi dögre, A belső emberre, az eredeti Olasz melóra, a Kánikulai délutánra és másokra) nagyszerűségét nem annyira a bűnözőcsoporton belül fellépő hűtlenség konfliktusa alapozza meg, hanem inkább egyedi hangulatuk, a kidolgozott karakterek, a meglepetések halmozása, avagy a teremtett bandai mikrovilág sajátságos szabályai és a megszegésükből fakadó feszültség, végső soron pedig ennek a belügynek a köztörvényekkel történő elkerülhetetlen ütközése. Az öngazdagodásukon fáradozó mindenkori törvényszegőket övező szimpátia létjogot biztosít a nagytételű rablások filmes ábrázolására, legyen az remek- vagy fércmű, nem számít.
A Julius Avery rendezte Fenegyerek az angolszász kultúrkör egzotikus perifériáját, Ausztráliát helyezi el újfent a heist-térképen, és bár az első nagyjátékfilmes alkotó kísérlete szakdolgozatnak még ugyan elmegy, a zsáner nagyjaitól jócskán távol landol, jóllehet összetevői tekintetében eléggé kiterjedt skálán mozog. Börtönetűddel indít, majd két jelenetet is a Michael Mann Szemtől szembenjéből kölcsönzött lövöldözős modorban vezényel le, mely után látványos autós üldözés kövekezik, majd kissé túlfeszíti a szerelmi szálat, végül a zöldfülű által helyrebillenti a világ egyensúlyát. Mindez nyilván jól hangzik, és az elemek önmagukban nem adnak okot csalódásra, ám a különféle dinamikák kapcsolódási pontjain törésvonalak keletkeznek, s az összképen egy-két karakter inkonzisztenciája és némi közhely még tovább ront.
A tizenkilenc éves JR (Brenton Thwaites) hathavi börtönbüntetését üli és elkerülhetetlenül konfliktusba keveredik a szolgálatos nemi erőszakolókkal, de mintegy apafiguraként felbukkan a megrögzött sakkjátékos Brendan (akit Ewan McGregor szikár szakállas, ám börtönkirályként kissé elégtelen alakja testesít meg). Brendan vállalja, hogy elintézi az ifjú falon belüli problémáit, ha az majd segít neki a szökésben. JR szabadul és felkeresi az orosz (mi más?) gonosztevő Sam Lennoxot, majd helikopterből taroló gépfegyverrel szabadítja ki korábbi védelmezőjét. Brendan és Sam aranylopási terveket szövögetnek, JR pedig Sam tiltott gyümölcsét, a hamvas Tanyát (Alicia Vikander) fűzögeti. A sikeres, ám nem minden veszély nélküli rablás után Sam kizárólagos igényeket támaszt a zsákmányra, Brendan nemkülönben, de a hősszerelmes JR-é lesz a végszó.
Julius Avery történeteinek alapvető toposzai az egymással „feleselő” apa- és tekintély motívumok, amely jelenség önbevallottan is azzal függ össze, hogy Avery hatéves korában elveszítette édesapját, és azóta állandó apafigura-keresésben van. Úgy tűnik, az apahiánnyal kapcsolatos vágyait és csalódásait fogalmazza vászonra minduntalan, hol ösztönből, hol tudatosan. Összesen hét kisjátékfilmeket írt és rendezett, ebből három kiemelkedő: a remekül mélysötét Little Man (2004), a cannes-i zsűridíjat nyert és alig tizenhárom percben teljeskörű fejlődésregényt nyújtó Jerrycan (2008), illetve a Michael Spiccio rendezésében rövid-Aranypálmát és egyéb nagydíjakat bezsebelt Yardbird (2012), amelyben egy különleges képességű kislány bánik el egy csapat bűnözővel, szemrevaló módon. A rövidfilm szűk kereteihez szokott Avery a Fenegyerekben láthatóan több gyors lélegzetvételű történet laza fűzérét kínálja, hiszen önmagukban a börtönkorszak, a fegyvervásárlás, a rablás, a vallatás és az átverés epizódjai remek történetkék, viszont az összetartó karakterfejlődés néha kibicsaklik, a szerelmi szál untat, a sakk-metaforák pedig erőltetett indítékpótlékok, tudniillik egyfajta bölcsességet hivatottak jelezni, mellyel azonban más helyzetekben a főhősök egyáltalán nem rendelkeznek.
Panasz a forgatókönyvre bőven akad tehát, a rendezésre viszont kevésbé. Hangulatában elég fenyegető és keményfiús, tempójában pörgős, kivéve a (szerintem indokolatlanul hosszasan és közhelyesen taglalt) románc szakaszait, a fegyverhasználat gyilkos perceiben pedig tűrhetően koreografált harcot vezényel Avery. A színészek szolid alakítással, Melbourne eget hasító panorámával, az ausztrál sivatag westernszerű férfias kalandvággyal, a tenger kékje pedig lágy romantikával járul hozzá a nagy elődök magasra helyezett lécét elsőre egész ügyesen megközelítő heist-film nézhetőségéhez.
