Mike Leigh angol filmrendezőt körülbelül tíz éve tartják - teljes joggal - Anglia filmes lelkiismeretének. Az 1992-ben zajos sikert arató debütálása óta (Mezítelenül) szinte kizárólag a jelenkori angol munkásosztály mindennapjaiból meríti filmjei témáját, állandó "hősei" az áruházi pénztárosok, autószerelők, vagy éppen a munkanélküliek, "meséi" ezek apró-cseprő ügyei, kis tragédiái, és még kisebb örömei. Filmeken átívelő általános mondanivalója, hogy bármennyire kilátástalan hőseinek élete, bármennyire kegyetlen a sorsuk, ennek ellenére van út felfelé, ennek elérésére, ha nem történik semmilyen nem várt esemény, akkor nekik kell cselekedniük, mert ha nem teszik meg a kellő lépéseket, menthetetlenül elvesznek. De ha ezekkel az emberekkel történik valamilyen tragédia, melynek hatására kibillennek katatón állapotukból, akkor is erőt kell venniük magukon, de tovább már nekik kell kapaszkodni, különben visszazuhannak. Ez a kissé túlzottan oktató jellegű, didaktikus tanulság a rendező szociális problematikához való, egyébként a legnagyobb tiszteletre méltó hozzáállását kissé beárnyékolja, művét dícséret helyett könnyen a sekélyes, melodramatikus jelzővel illethetjük. Akrobatikus kötéltánc, mások idegein.
2002-ben készült a fent vázolt témakörben a Minden vagy semmi című a legújabb Mike Leigh-dolgozat. A kövérkés, hallgatag, szelíd taxisofőr egykedvűen rója köreit a londoni éjszakában, illetve kis családjában: felesége, az áruházi pénztáros állandóan perlekedik vele, munkanélküli és rettentően kövér fia már a vacsora kedvéért sem kel fel a tévé elől, szintén kövér kórház-takarító lánya tavaly karácsonykor szólalt meg utoljára. Az egyik szomszédban a taxis kolléga permanensen részeg felesége hortyog, férje mellén, aki szintén ittas, mivel éppen összetörték kocsiját, megjavítani viszont nincs pénz. A folyosón bimbózó lányuk hergeli az udvaron ácsorgó elmebeteg fiút, akinek a nyála csorog. A másik szomszédban a vasalásból élő nő lottyadt lányának brutális udvarlója veri a falat, mivel nem akar apa lenni. Így telik-múlik az idő a lakótelepen. Egy nap azonban a taxisofőr dagadt fia egy vita után kórházba kerül, a majdnem tragikus esemény valami változást látszik elindítani ebben az áporodott életben...
Nyomasztó, lepusztult világot mutat be Mike Leigh, ismét. De hogy kinek, az már más kérdés. Világszerte a filmfesztiválok finom, művelt és elegáns közönsége biztosan nagyokat nyel, hogy micsoda sorsok vannak, és ezek milyen szenvtelenül és pontosan vannak ábrázolva. A művészfilmeket játszó mozik vájtszemű közönsége ugyanígy. Ezzel nincs is baj, azzal már sokkal inkább, hogy akiknek igazán szólna ez a (és az ehhez hasonló) film, az be sem jut egy ilyen film vetítésére, ha pedig bejut, akkor öt perc után szitkozódva kirohan, ezt a mocskot nézem egész nap, ebben élek, nem ezt akarom a moziban látni, mondhatja kellő dühvel. Pedig hát éppen nekik mutat, nem is homályos tükröt ez a film. Kudarc, úgy gondolom, csak még egy részvétteljes értelmiségi mozi a szegény prolik nyomorult, kilátástalan életéről. Aztán lehet sajnálkozni, hogy már pedig mi megmutattuk, merre a kiút, hogyan kell ezt csinálni jobban... De hasztalan.
Amúgy pedig mégis azt kell mondanom, elképesztően pontos ez a film. Hihetetlen precíz és hiteles a profi és amatőr szereplők játéka egyaránt. A döbbenetes alakítások külön-külön fesztiválok díjesőjére méltóak, és valószínűleg a film is kap néhányat, szerte a világon. És megérdemelten, hiszen eltekintve a kissé szétfolyó végkifejlettől, egy szépen kivitelezett iskolapéldát láthatunk a dokumentarista játékfilm-szekció kínálatából. De az art-mozik széksoraiban ne keressük saját sorsuk iránt aggódó és/vagy önsorsrontó tagjait az ábrázolt munkásosztálynak, se a gazdag Londonban, se itt, Budapesten, mert úgysem fogjuk őket megtalálni. Sajnos, mondom. Kibeszélősó van, meg az a bigbradör, ugyanis.
