Végre egy nem szokványos krimi: mert ezúttal egy művészfilmrendező (Wim Wenders) adta arra a fejét, hogy egy hollywoodi történetet meséljen el - nem amerikai módra. Az erőszak vége című thrillerje jól meg van kavarva - olyan "találd ki, mit mesélek" alapon. Egy sikeres producert (Bill Pullmant) valami horrorfilm forgatásával párhuzamosan meg akarnak ölni. Csakhogy az a fura dolog történik, hogy a gyilkosok fejét valaki vagy valami szétlövi, a producer pedig megmenekül - sohasem tudjuk meg, hogyan. A milliomos filmes ezek után bujkál, megpróbálja kinyomozni, ki áll az ügy mögött, de nem sokat tud meg. A sztori másik szálán egy kicsit tikkes, amúgy rendes komputeres FBI-alkalmazott elárulja neki, hogy a Cég szatellitek segítségével mindenhová be tud kukkolni - hogy ezzel megakadályozza a gyilkosságokat -, e program révén lenne vége az erőszaknak. Ő az, aki csodaketyeréi segítségével már majdnem rekonstruálja a történetet, de mire sikerül ismét rátalálni a képre, előbb a gyilkosok, majd az áldozat tűnik el a képernyőről: a kép hazudik, a valóság elérhetetlen. Ebből lehet sejteni, hogy a producer elrablása, a gyilkossági kísérlet azzal áll kapcsolatban, hogy túl sokat tudott a szerencsétlen. De hogy ez kinek fájt és miért, homályban marad. (Ha kicsit járatosabb vagy a filmvilágban, kitalálod, hogy Wim Wenders Antonioni Nagyítás című filmjének híres jelenetsorára - a hulla eltűnik - rímelteti ezt a szekvenciát. De csak annyira, hogy az értőknek is legyen min csámcsogniuk...)
A történet annyira szűkszavú, hogy a végére sem fogsz többet tudni. Nagyobb baj, hogy a krimiizgalom sem fog elkapni, bár itt-ott lehet csodálkozni a történet fordulatain. Meg mosolyogni. A producer felesége (Andie MacDowell) unatkozik a malibui csodaházban, de miután férje eltűnik, hamar vigasztalódik, összeáll egy reppelővel. És hogy legalább groteszk legyen a kép, a producer (álruhában) kilesi szerelmi jelenetüket, amikor körbekukkol saját lakásában, üldözői nyomait keresve.
A filmben az a jó, hogy nem követi a szokványkrimik fordulatait, amelyeken halálra unnád magad, hiszen orrba-farba azzal etetnek. Más kérdés, hogy a rendező addig kerülgeti a közhelyeket, amíg beleesik saját csapdájába, és nem tudja befejezni a filmet. Elvarratlan szálak maradnak, hullák, akikről nem lehet tudni, miért haltak meg, figurák, akiket ki akartak nyírni, de azután valahogy futni hagyták őket, ki tudja, miért, talán mert lejárt a két óra, és senki sem akar túlórázni. A producer sem tér vissza korábbi életébe: melós álruhájában mondja el a tanulságot, nehogy már filozófia nélkül menj haza.
Komolyra fordítva a szót: thrillernek nem jó ez a mozi, de ha nem éppen ilyesmire vagy kíváncsi, érdekes, nem amerikai filmet láthatsz, tele vizuális cselekkel, kicsit kifordítva a hollywoodi kliséket, elszórakozva a jó dzsessz-számokon, egyszóval lesz két kellemes órád.
Persze eltúlzom a dolgot: a film nem ennyire üres. Wenders a sztori mögött azt akarja mondani, hogy ebben a modern világban megszűnik az ember magánélete: az elektronika mindenütt a nyomában van. Hitelkártyád, mobiltelefonod (a rendes is) árulkodik, hol jártál, kivel, mit, mikor; kérdőívek - amelyeket rád tukmálnak és amelyeket gondosan kitöltesz - vallanak szokásaidról, személyiségképed majdnem teljesen feltérképeződik. Fantomképed aztán nemcsak a Cég használja, hanem az adatkereskedők is forgatják, adják-veszik, marketing-adatbázis lesz belőled is. Hiába tartod a szád, nincsenek már titkaid, s ezzel is veszted magad. Csak ha visszabújsz valami egyszerűbb világba - mint a filmbéli producer a mexikói család körébe -, akkor tudod megőrizni identitásod. Legfeljebb te leszel kukkoló, nézegethetsz mások életébe, mert ma már mindenki néz, figyel, kukkol valakit. Voyeurkultúrában élünk, ezt már nem lehet kikerülni.
