Cormac McCarthy első osztályú auktor, de mint kiderült, csapnivaló forgatókönyvíró. Kellett volna egy igazi forgatókönyvíró, aki forgatókönyvvé formálja ezt a papírízű valamit.
Pedig papíron minden olyan működőképesnek tűnt. Mint egy felkiáltójelekkel alaposan teletömött filmplakáton. Az út, a Véres délkörök és a Nem vénnek való vidék írója! A Szárnyas fejvadász, a Gladiátor és az Amerikai gengszter rendezője! Michael „He’s so hot right now!” Fassbender! Javier Bardem és legújabb frizurája! Penélope Cruz! Brad Pitt! Cameron Diaz! És még sokan mások! Tenagyatyaúristen! Hol a legközelebbi mozi?! Most azonnal látni akarom A jogászt!
Papíron minden olyan működőképesnek tűnt. Aztán elkezdődött film. (Akarom mondani, egy fülledt cunnilingus után kezdődött el igazán a film.)
Fassbender jogásza oda meg vissza van Cruz szentéletű bombanőjéért. A jogász viszont le van égve. Hogy miért? Nem tudjuk. Méregdrága Bentley-vel jár, öltönyeinek árából egy kisebb harmadik világbeli országot el lehetne látni. Úgy ruccan ki Amszterdamba, mint mi a sarki közértbe, csak míg a magunkfajta tejért és felvágottért megy, ő gyémántgyűrűt vesz leendő feleségének. Viszont valamiért mégis napi köszönőviszonyban van a templom egereivel, így kétes drogüzletbe fog, mely nem kevesebb, mint húsz millió dollár haszonnal kecsegteti. Aztán ami persze balul sülhet el, nos, az balul is sül el, és a jogász egy csapásra a kartell kereszttűzében találja magát. Pedig mindenki jó előre figyelmeztette: aki szarral gurigázik, annak bizony könyékig szaros lesz a keze.
Tanmesével lenne tehát dolgunk, méghozzá a vérkomolyan moralizálós fajtából. McCarthy-tól ez sosem állt távol, viszont ami papíron működik, az filmen nem biztos, hogy fog. Különös állatorvosi lóval van dolgunk. Az szembetűnő, hogy McCarthy ismeri a közeget, amiről ír, és ebben Ridley Scott szépen a keze alá dolgozik. Káprázatosan néz ki A jogász, csak úgy csillog-villog a felszín. Rongyrázó helyszínek és képeslap-naplementék, designer ruhák és ékszerek, reklámokba illő autók és motorok, amerre a szem ellát. És két gyémántnyakörves gepárd. Igen. Két gyémántnyakörves gepárd. Mindeközben pedig terjengős párbeszédek zajlanak hatalomról, erkölcsről, morális dilemmákról és pénzről. Jóról és rosszról. Vadról és prédáról.
Azonban akármilyen impozáns szereplőgárda csepűrág a szemünk láttára, nem képesek élettel megtölteni a rendre megcsikorduló mondatokat. Mintha csak egy dramatizált felolvasóestet néznénk, ahol egyik papírízű dialóg váltja a másikat. Ami papíron, fejezetről fejezetre működik, filmen egyszerűen nem életképes. Vaktában egymás mögé fűzött, nevetségesen lógva hagyott szcénák érnek véget egy-egy odavetett mondattal, semmitmondó elmélkedések folytatódnak fajsúlyosnak szánt gondolatokról. Cameron Diaz karakterétől és alakításától a hideg rázott ki, talán vele bánt el a legjobban McCarthy szkriptje, de Brad Pitt közvetítőjének is jutottak idegtépő mondatcsokrok. (Ez különösen azért fájdalmas, mert tavaly a remek Ölni kíméletesen-ben tanúbizonyságát adta, hogy igenis létezik jócskán túlbeszélt, epizodikus gengszterfilm.) Alig van szereplő, akin legalább egyszer nem éreznéd, hogy milyen borzalmas mondatokat kénytelen elővezetni, arról nem is beszélve, hogy a nagy átverések közepette nem rajzolódik ki előttünk egy értelmes ok-okozati összefüggésháló. Csak a duma van. Üres duma.
A nagy számok törvénye alapján persze akadnak nagyszerű momentumok is: Bardem frenetikus sztorija a Ferrarija szexuális megszentségtelenítéséről, Fassbender börtönlátogatása egy kliensénél, a kartell motorosfutárának sorsa, vagy a narkót szállító tartálykocsi eltérítése mind-mind pazar szcénák. McCarthy azonban csak morzsákat adagol a pórul járt nézőknek, a zsíros falatokat megtartja magának. Vagy valaki másnak. Vagy sosem voltak falatok, csak ígéretek a falatokról. Mi pedig éhesek maradunk, mert hiába keresünk többletértelmet a nagyzoló lózungok mögött. Tán annyira megörültek a sokat méltatott író első saját forgatókönyvének, hogy senkinek sem jutott eszébe az orrára koppintani? Scott filmográfiája ugyan nem mentes melléfogásoktól (a Hazugságok hálója óta követhető vergődése), de ekkora rutinnal a háta mögött sem látta, hogy futóhomokra lehetetlen várat építeni?
És az már szinte csak mellékes, hogy a látványosan (és emiatt szórakoztatóan) bohóckodó Bardem mellett Fassbender ismét egészen kitűnő alakítást nyújt. Sajnos tényleg mellékes. Mert miként az ő jogászának, McCarthy-nak is a kaptafánál kellett volna maradnia.
