Minden idők legnagyobb költségvetésű függetlenfilmje egyben az utóbbi évek legambiciózusabb adaptációja is. Kész csoda, hogy működik, és legalább akkora alkotói teljesítmény, mint Noé bárkáját felépíteni, majd az özönvíz idején elkormányozni.

"Megfilmesíthetetlen regény" – az Álomgyárban újra és újra felszínre törő sirám ez, ami egyáltalán nem meglepő, elvégre egyre több sikerkönyvön alapuló film lát napvilágot, horribile dictu, a biztonság kedvéért (értsd: ha én birtoklom a jogokat, senki más nem birtokolhatja őket) olyan írott anyagokat is lefoglalóznak, amelyek első fejezetén a szerződés aláfirkantásakor még meg sem száradt a tinta. A filmszerűen írt, könnyedén gyöngyvászonra álmodható, preferáltan még jövendőbeli franchise lehetőségét is magukban hordozó regények mellett azért időnként az adaptációs procedúrának jó ideig ellenálló műveknek is nekilátnak, több-kevesebb sikerrel. Ilyenkor egyrészt ugye profitábilisnak remélt, rajongói vágybeteljesítésekről (Dűne, A Gyűrűk Ura-trilógia, Watchmen – Az őrzők), másrészt makacsabb auteurök Don Quijotét meghazudtoló bátorságáról beszélhetünk (Meztelen ebéd, Mechanikus narancs, A 22-es csapdája, Az orchideatolvaj, vagy a magyar mozikba december 20-án érkező Pi élete).

David Mitchell 2004-ben kiadott Felhőatlasza ugyan kétségtelenül nagy léptékű, epikus mű, megfilmesítése elsősorban mégsem anyagi vagy technikai nehézségek miatt tűnt lehetetlennek (miként azt például Tolkien magnum opusa esetében láttuk), a hat különböző, 1849-től egészen 2321-ig terjedő idősíkot lefedő történet filmmé formálása mindenekelőtt narratív kihívásnak bizonyult – gigászi kihívásnak, melynek a Felhőatlasz író-rendező triója sikeresen megfelelt. A könyv és a film közötti legnagyobb különbség így a felépítésükben keresendő: míg Mitchell mindegyik idősíkot különálló történetként írja le (egyfajta tükörstruktúrában, a közepén "megfordítva"), mely történeteket a kronológiailag következő sztoriban lévő főszereplő olvas naplóbejegyzés, levelek, krimi vagy épp kihallgatási jegyzőkönyv formájában, addig a Wachowskik és Tykwer összefésülik ezeket a cselekményszálakat, amik így kecsesen, egymással párhuzamosan jutnak el katartikus konklúziójukig, egymásra gyakorolt hatásukat a végletekig kiélesítve.

Ritkán van alkalma az ítésznek név szerint a vágót méltatni, elvégre a mintaszerű vágói munka épp a tökéletes összeillesztések láthatatlanságával tüntet, Alexander Berner azonban karmesteri eleganciával, párhuzamos, asszociációs montázsok és átfedő alámondások tömkelegével rendeli egymás mellé a tematikailag együvé tartozó, még ha több évszázados különbséggel is lezajló eseményeket. Éteri lebegést kölcsönöz ezzel a Felhőatlasznak, lebegést, amit a nagyszerű filmzene tovább erősít, és amihez foghatót legutóbb Az élet fája nézése közben éreztem, még ha két teljesen különböző, a kritikusokat és a közönséget azonban egyaránt megosztó filmmonstrumról is beszélünk. A jelenetek szorosabban való egymás mellé rendelésével a nemeken és bőrszíneken átívelő reinkarnáció gondolati vezérfonalát és motívumait, illetve a kozmikus pillangóeffektusként évszázadokon keresztülgyűrűző lázadást és forradalmi hevületet is könnyebb közérthető és élvezhető mozi-formában tálalni. Lenyűgöző, ahogy az egyenként három-három idősíkért felelős, két külön stábbal dolgozó Wachowski-testvérek és Tom Tykwer minden gyártási és finanszírozási akadályon felülemelkedve hatalmas tablóvá, lélegzetelállító zsánercsokorrá formálják a Felhőatlaszt.

Ami 1849-ben a rabszolgaság elleni szenvedélyes felszólalás, az 1936-ban, Skóciában, a bigott társadalmi normákkal való szembeszegülés az alkotás nevében. Ami 1973-ban A Parallax-tervet idéző, egy monumentális energiacég gyilkos tervet dédelgető vezetőjével való paranoia thriller-szembenállás, az a napjaink Angliájában egy ördögi főnővérnek mutatott fityisz, egy öregek otthonából való komikus kitörés. Ami a 2144-es Neo Szöul disztópiájában az elnyomó rendszer megdöntésére tett elkeseredett kísérlet, az a poszt-apokaliptikus Hawaii-on, 2321-ben (106 téllel a Bukás után) a törzsi szintre süllyedt primitív kecskepásztor hitének megkérdőjeleződése, és egy új kezdet hajnala. Mint egy halhatatlan szimfóniában a hangszerek, úgy feleselnek egymással a különböző tónusú szcénák és idősíkok, és ugyan olykor zavarba ejtő – még ha veszettül szórakoztató is – az egyesek számára puszta publicity stuntként elkönyvelt húzás, miszerint egyes színészek több, eltérő bőrszínű és nemű karaktert is életre keltenek, illetve a Wachowski-féle Neo Szöul két renegátja is túlontúl emlékeztet a Trinity-Neo párosra, valamint itt csikordulnak meg legtöbbször a dialógusok is, a Felhőatlasz példátlan, a legutolsó díszletelemre és kellékre is kiterjedő műgonddal kivitelezett, komplex adaptáció. Hiszen elvégre egy megfilmesíthetetlen könyv csak addig megfilmesíthetetlen, amíg bele nem vág egy őrült. A Felhőatlaszhoz legalább háromra volt szükség.