Hálás vagyok Marc Webbnek. Noha Hollywood és a Pókember kapcsolatának történelmét ismerve tudjuk, hogy tulajdonképpen nem létezik adaptáció Ben bácsi sztoikus nyugalommal előadott bölcsessége nélkül: „A nagy erő nagy felelősséggel jár”. Peter Parker szuperhőssé, azaz Pókemberré válása az álomgyári karakterfejlődés archetípusává manifesztálódott, a nevelőszülő halála miatti lelkiismeret-furdalás készteti a középiskolás fiút a jók oldalára – miután persze egy mutáns pók megcsípte és emberfeletti képességeket kezd birtokolni.
Nos, A csodálatos Pókember második részét megússzuk Ben bácsi üzenete nélkül. Mármint a konkrét kimondását tekintve, mert lelki dilemma formájában azért megmaradt a sorok mögött. De legalább minimális intelligenciát feltételeznek az alkotók a néző dekódolási képességeit illetően. Ezt köszönjük szépen. Derék.
Amikor az indie vonalról érkező rendező, Marc Webb kezébe adták a Pókember-franchise (amúgy teljesen felesleges) rebootolását 2012-ben, sokan várták, hogy végre valami forradalmi történik majd a hálószövő fiúcska teremtésmítosza kapcsán. Valami olyan revelációt, mely például Christopher Nolan munkásságát kísérte a Batman-mozikban – vegyük tehát komolyan a figurát és csináljunk belőle drámai hőst.
A forgatókönyvírók azonban rácáfoltak erre a vágyálomra, mivel első lépésként a minimális feszültséget is sikerült kiölniük a nem túl acélos történetből. Jelesül a felismerés kockázatát: azt, hogy Peter Parker és Pókember közös barátnője mikor jön rá, hogy tulajdonképpen egy férfit szeret, miközben ő azt hiszi, hogy kettőt. A csodálatos Pókemberben sikerült egy erkélyjelenet során ezt nullára írni, amikor a Parkert alakító Andrew Garfield bevallja a Gwent megformáló Emma Stone-nak, hogy mi a pálya szuperhősfronton.
Most a második részben annyit erősödött a dramaturgia, hogy legalább kihasználta Webb a kényszerhelyzetet és igyekszik a drámaiságot visszahozni. Mégpedig úgy, hogy a már említett Ben bácsiféle kocsmabölcsességet metaszinten visszacsempészi: Parker szenved a „felelősség” végett, hogy pókemberi énje miatt esetleg baja is eshet szíve választottjának. Az pedig elkerülhetetlen klisé Hollywoodban, hogy ilyen esetben ne tendáljunk a tragédia felé. Minden tapasztalt néző tudja ugyanis: ha egy úgynevezett „sidekick” szereplő azt mondja, hogy soha életében nem volt ilyen boldog, abból bizony előbb vagy utóbb baromi nagy sírás lesz.
A csodálatos Pókember 2. továbbá követi azt az íratlan filmipari szabályt is, hogy nagyobbat kell durrannia az előzményénél. Ezt Webb szó szerint, jóféle és becsületes középkategóriás iparosként végre is hajtotta. Több a gonosz karakter, több az akció, több a butuska monológ. Mindent be akart zsúfolni, amit csak lehet, de a limitált mozis játékidő erre nem teremt elég teret, ezért a karakterfejlődés még amerikai szinten is elmarad – már ha tényleg volt valakinek erre igénye az első rész után. Rejtély, hogy kvalitásos színészeket hogy lehet rávenni (persze, tudjuk, van az a pénz), hogy szakmai szinten értelmezhetetlen szerepeket bevállaljanak. Például Jamie Foxx Elektróként elképesztő: ha szólásra nyitja a száját, többnyire faragatlan hörgés formájában ölt testet a mondandója.
A mindennek és mindenkinek való megfelelés következtében még egy „felerősített” romantikus burleszk vonalat is kapunk: Garfield és Stone ezt remekül hozza, de az több mint problémás, hogy egy akció-kalandfilm esetében ez a legerősebb szegmens. Aminek nem is kéne feltétlenül benne lennie a filmben. Persze nem lenne fair azt állítani, hogy A csodálatos Pókember 2. nem látványos mozi, mert hát dübörög meg zajos és pusztítják rendesen az infrastruktúrát New Yorkban, de teljesen hidegen hagyja az embert a produkció. Érdektelen és érdemtelen alkotás.
