Szeretném hinni, hogy Polcz Alaine az elmúlt években az irodalmi kánon részévé lett. Talán már nem csak úgy tekintenek rá, mint Mészöly Miklós feleségére és úttörő tanatológusra, akinek munkássága nélkül ma rendkívül hiányos volna a halálról és a gyászról való közös tudásunk.
[img id=475468 instance=1 align=left img]Írónő vált belőle, mégis, valljuk be, sok olvasó számára sokáig Mészöly árnyékában maradt. Noha Polcz Alaine nem csupán a haldoklók értő és együttérző orvosa, a halál művésznője volt, hanem jóval több annál. S hogy micsoda pontosan, az valójában csak akkor derült ki, miután megjelent a halálnaplója.
A Nem trappolok tovább körülbelül egy év, a teljes fizikai leépülés krónikája. Semmi nagy formátumú szövegszervező eljárás, irodalmi trükk, csak puszta gondolatok, tényrögzítések. Alaine haláltudása sokkal nagyobb, mint azt bárki is gondolni merte volna. Mindent tud a haldoklásról, a haldoklók érzéseiről és egészen természetes meggyőződése, hogy kell lennie valaminek az életen túl.
Ám a szövegben a Hit mégis egészen másként jelenik meg, mint a templomban. Nem zavaró ájtatosság vagy szédült áhítat, gyáva kapaszkodó vagy keresztény maszk, hanem egy különös, természetes tudás nyelvi aktusa.
Az ima sem egy térdeplő hívő motyogása az oltár előtt, hanem személyes viszony a transzcendenssel. Így aztán az ateista öntudatú olvasót sem zavarhatja, hogy a szerző hisz valamilyen magasabb létezésben. Amelyet egyébként az utolsó pillanatig próbál megőrizni, kapcsolatban maradni spirituális énjével.
A könyv persze nem a lélek utazásáról vagy a túlvilág esélyeiről szól, hanem arról, hogyan éli meg egy olyan ember az elmúlást, aki egész életében a halállal foglalkozott. Vagy ahogy ő mondja teljesen hétköznapian, megőrzött humora segítségével: milyen az, amikor „a hóhért akasztják”. Minden jóindulatú híresztelés ellenére: kegyetlenül nehéz.
És erről az átmenetről olyan őszintén és színvonalasan vall, ahogyan előtte talán nem tette senki sem. (Legfeljebb Nádas a Saját halálban) Azért akarja mindenképpen létrehozni a halálnaplót, hogy segítsen az olvasóinak. Hogy mit kell tenniük, amikor eljutnak ide, hogy mire számíthatnak és milyen támaszokat találhatnak.
Szerencsére ebben a munkában Alaine-nek volt támasza és segítsége. Jó barátok, kollégák, hozzátartozók serénykednek körülötte a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel. Néha már zavaró is a vendégforgalom, „mondják a semmit”, elfárad tőle. Fekszik az ágyban s beszámol arról, mi történik ilyenkor. Kemény harc ez, miközben a gyógyíthatatlan betegség mellett még egy váratlan combnyaktörés is bekövetkezik, amely végleg elszakítja a világtól, szinte teljesen magatehetetlenné válik.
Mégis minden erejével arra törekszik, hogy befejezze a munkáját és megőrizze méltóságát ebben a helyzetben is. Előre megrendeli és házhoz szállíttatja a halotti ruháját és a koporsóját. Határozott kérése, ezt nyilatkozatba is foglalja, hogy ne szállítsák be halála után a proszektúrára fagyasztani, mert ott bizony néha méltatlanul bánnak a testtel. Márpedig ő pontosan tudja, hogy a lélek akkor még a test közelében tartózkodik és látnia kell majd, milyen hanyagul, durván bánnak vele.
[img id=475469 instance=1 align=left img]Elmondja, milyen jogai vannak a haldoklónak és a halottnak, nem kell feltétlenül beleegyezni a temetkezés menetrendjébe, amelynek az anyagi haszon az egyedüli rugója. A halálüzletet elítéli és az ősi rítust, a szertartást hiányolja.
„..néhány éve foglalkoztam azzal, hogy milyen sokba kerül a temetés, hogy szegény ember azért nem tudta eltemetni a halottját, mert nem volt rá pénze. És ahogy telt az idő, nőtt a számla. .. Hogy jutottunk idáig a falusi temetéstől, amikor megásták a sírt a barátok, a rokonok, és vállon kivitték a házból a koporsót a temetőbe, és elhantolták? Mi volt a fizetség? Kalács és pálinka.”
Diktál, rendezi a kéziratait, miközben folyamatosan küzd a halállal és a kételyeivel. Nincs halálfélelme és az angyalaival beszélget, a tiszta tudatba, az alkotókedvbe kapaszkodik, csak a saját teste és a fájdalom kínozza. A morfium némiképp segít, mi több, érdekes módon, és ezen maga is csodálkozik, nem homályosul el tőle az agya, inkább ösztönzi.
Az éjszakák hosszúak és borzalmasak, minden reggel csuromvizesen ébred, hol székrekedése, hol hasmenése van, a felfekvés is gondot jelent, az ürítés, a mozgás minden pici mozzanata óriási erőfeszítésébe kerül. „Hogy ennyi gondot adjon a testem, hogy tulajdonképpen reggeltől estig vele kell törődnöm, elképesztő.”
Ennek ellenére mindent elfogad, csak azon sajnálkozik, miért olyan türelmetlenül viseli a fájdalmat. A végső tanulság az, hogy hiába a felkészülés, a rengeteg tudás és közvetett tapasztalat, valóban nehéz, vagy inkább sokkal nehezebb minden, mint ahogyan előzőleg gondolta. „Mindent megkapsz, amitől féltél”, jelenti ki. Aztán kicsivel később: „Azt hiszem, meghalni nagyon nehéz. Sic. Kimondtam”. S végül eljön az az idő is, amikor már a tudat is megtántorodik: „..egy tudatködös bizonytalanságban úszkál az ember”.
Az új évezred médiája, mint minden emberi tapasztalatot, a halál aktusát is giccsé degradálta. A halálgiccs televíziós műsor, mindennapos program. Gyógyíthatatlan betegek, haldokló gyermekek és balesetek peregnek a képernyőn, a hamis részvét, az ízléstelen, hatásvadász dramaturgia és narráció gusztustalan lekvárjában pácolva.
Polcz Alaine szövege azonban egy hatalmas szellemű haldokló naplója, a halálra készülődés minden igaz mozzanatával. Felkavaró, megrendítő, szellemes, döbbenetes erejű munka. Ideje átértékelni a beidegződéseket. Más szövegvilág ez, mint a mester kíméletlen műgonddal felépített regényei, de ugyanolyan nagy. Polcz a magyar irodalom Mészöllyel egyenrangú írója.
