Láttál már női ördögöt? Na nem olyat, akire azt mondják, hogy démon, femme fatale stb., hanem igazit, csodatevőt, kénkövest, csak éppen bombázó kivitelben? Elvileg láthattál, mert ez a bohózat (A bájkeverő, rendezte: Harold Ramis) e téma korábbi (1967-es) variánsának újracsinált változata. Tán rosszabb, tán ötlettelenebb. Pedig lehetett volna mit kezdeni vele. A kétbalkezes, magányos srácra - mintha segíteni akarna - rászakad ez a női ördög: a fiúnak hét kívánsága lehet, de a rundó végén lelkét le kell adnia, ahogy egyébként az már Faust doktornál is volt. S mivel ez a mozi bohózat vagy mi, itt a kívánságok a nők körül forognak: hogyan lehetne megszerezni azt a beképzelt szöszit, aki a cégnél teszi magát? - mondja a szerencsétlen srác (Brendan Fraser). Ám bármit is kíván - muszkli, pénz, siker -, semmi se jön be: alvilági segítséggel izompacsirta lesz, és már majdnem sikerül a dolog, csak mikor hazaérnek a fiú lakásába, kisül, hogy a hálószobában meleg barátja várja; érzékeny lélek lesz, mert a nők állítólag erre fogékonyak, csakhogy itt a lány beleun a költészetbe, valami másra vágyna, és elmegy egy macsóval sörözni. A pénz sem segít, mert forrása kétes: a sátán drogbárót csinál belőle, az imádott feleség meg lelép egy széplélekkel.
Persze a film dramaturgiája szerint a vágy titokzatos tárgya mindig ugyanaz a lány, mert a srác minduntalan csak azt az egy bizonyost akarja valahogy becserkészni, de csak azt az egyet nem sikerül se így, se úgy, se másképp. Igaz, az ördög (Elizabeth Hurley) mindent megtesz, hogy ne sikerüljenek a dolgok, tán tetszik neki a srác... Voltaképp csodálkozom, miért nem ezt a csinos nőt veszi el feleségül ez a mamlasz, mert ebben a gyenge moziban ez a teli pulóveres sátán a legjobb.
Amúgy - az életben is - az a bibi, hogy csak kevesen sejtik, mit is akarnak a nők. Itt ugyan mosolyogsz ezeken a bukfenceken - a poénok túl vannak írva, a figurák le vannak strapálva, rémes ruhákban járnak -, de valahol azért dereng valami: aki neked kell, az észre se vesz, aki mellett elmész, az meg beléd esik, és fogalmad sincs, mi miért van. Legfeljebb tanakodhatsz, mit is kellene csinálni. (Nem fogsz rájönni, jobb, ha abbahagyod: a boldogságot nem lehet akarni, vagy jön, vagy nem. Többnyire nem.)
Bocs, csak morfondíroztam, mert hát ez a film nem filozófia, épphogy kitölti a másfél órát, közben kiderül, hogy Elizabeth Hurley nem is olyan jó nő, mint amilyennek látszott, és hogy Brendan Fraser nem olyan balfék, mint amilyennek bemutatták: jön a happy end, és lehet hazamenni.
Most, így év vége felé, úgy látom, hogy ez az esztendő nem nagyon kényeztetett el jó mozikkal. Volt egy pár, hála istennek, de azért mintha lazsálnának a fiúk, vagy alkotói válság (dezorientáció) tört ki? Nem tudom, tény viszont, hogy az output gyér volt. De azt mondják, hogy az angol (holland, grúz) film feltámad és nyomul, a német publikum már inkább hazait fogyaszt. Valahol majd csak feltöltődik az étlap, és az álomgyárban is összekapják magukat.
