Chinese Democracy

Ai Weiwei képzőművész, ám tevékenysége némiképp túlmutat azon, hogy tájképeket festeget a Nagy Falról, vagy hogy sárkány motívumokat karcol köcsögökre. Számára a művészet eszköz, amellyel nem feltétlen homályos, elvont, vagy épp globális kérdésekről mond véleményt, hanem a – relatíve – szűkebb környezetében, tehát mondjuk a Kínai Népköztársaságban a szeme láttára lezajló disznóságokkal kapcsolatban szinte direkt cselekvésre sarkall. A politikai hitvallást művészi gúnyába öltöztetni persze nem új keletű ötlet, egyébként pedig, ha az ember olyan hívószavakkal dolgozik, mint demokrácia, szólásszabadság, illetve halott gyerekek iskolatáskáiból rendez installációt, akkor azért számíthat némi támogatásra.

[img id=422182 instance=1 align=left img]Ha nem osztod meg, nincs is szíved

A projektjeivel való ismerkedést rögtön a legnagyobb volumenűvel kezdjük. Pár éve Szecsuan tartományban sokezer gyermek halt meg az összedőlt iskolák romjai alatt. A kínai kormány igyekezett a világ közvéleménye felé olyan üzenetet továbbítani, amely szerint rengeteg segítséget adnak az áldozatok hozzátartozóinak – ez egyébként valószínűleg igaz is volt. Amire ellenben Ai Weiwei helyezte a hangsúlyt, az a kínai államgépezet és hivatali rendszer korrupt és dilettáns mivolta, hiszen ezek az állam által felhúzott épületek nem feleltek meg a legalapvetőbb biztonsági követelményeknek sem, tulajdonképpen ezért is haltak meg ennyien. Ezt innen megint csak nem áll módunkban cáfolni, elhisszük. Mint ahogy azt is, hogy a kínai hatóságok nem szívesen látták Ai Weiwei-t a romok körül sertepertélni és ott akadályozták, ahol tudták. A politizáló művész erre a social network mennyei seregeit hívta segítségül az igazság feltárásához, ilyenformán azóta is egy igazi 21. századi aktivista Twitter-lovag képében járja a világot – ha nem is mindig ő, de a róla készült doksi mindenképp. Ebből azt is megtudjuk, hogy rendőrök megverték, megakadályozták, hogy tanúskodjon egy barátja mellett a bíróságon, megfigyelik és tönkretették házi stúdióját. A modern társadalmi-politikai berendezkedés nonszensze, hogy minderről vígan filmet lehet forgatni s azt be lehet mutatni (igaz, Kínában csak fű alatt), akkor sem változik semmi.

Ajvé, avagy a vörös sárkány gyermekei

A Never Sorry primer, de talán egyetlen funkciója az üzenet megfogalmazása, s az arra fogékony rétegnek való továbbítása. Nem szöszöl formai truvájokkal, konzervatív eszközökkel rajzol portrét egy elvileg forradalmi módon alkotó figuráról. Beszélő fejek, archívok, hősünk a mindennapokban-hangulatú képek. Közben egy provokatív, önmagán túlmutató, politizáló művészi attitűdöt mutat fel, amellyel lehet egyetérteni, lehet egyet nem érteni – bár távolságtartással aligha vádolhatnánk Alison Klayman rendezőt. Követjük Ai Weiwei-t, elborzadunk azon, amin ő elborzad, összeszorítjuk az öklünket, amikor ő összeszorítja. Ülünk a székben és úgy, egy ültő helyünkben protestálunk. Vagy legalább is ebben a hiszemben vagyunk. A szakértő szakért, a főhős hősies. Anyu sír. A népi demokrácia malmai tovább őrölnek.

Kinek ajánljuk?
- Akit közelebbről érdekel a kínai modell.
- Aki maga is a művészet társadalmilag hasznos módszereivel kísérletezik.
- Aki kíváncsi, hogy ilyen kis vicces találmányokkal, mint a Twitter, hogy fel lehet dühíteni a hatóságokat.

Kinek nem?
- Aki szerint annyira nem lehet durva az az elnyomás, amit kamerába lehet mondani.
- Aki inkább valami kung fu-sat nézne.
- Aki világbotrányra számít.

7/10