A hongkongi maffiatrilógiává bővült "Szigorúan piszkos ügyek" közel azonos stábbal készült. A társrendezők Wai Keung Lau (Andrew Lau) és Siu Fai Mak (Alan Mak) voltak, s az előbbi operatőrként, az utóbbi forgatókönyvíróként is közreműködött. A második és harmadik rész az elsőben kevéssé kidolgozott történetszálakkal foglalatoskodik. A második Yan és Ming, a két titkosügynök kiképzése és a felnőtté válása közötti időszakot tárgyalja, a harmadik pedig mélyebb betekintést kíván nyújtani a két főhős sok éves skizofrén helyzetéből adódó zaklatott lelkivilágába. Az első rész 2002-ben az év legnézettebb filmje volt Hongkongban, s a két folytatás is hazai és nemzetközi kasszasikernek számít.
A hongkongi akciókrimik műfajának egy speciális változatával van dolgunk, triád-filmmel, mely a hongkongi maffia és a rendőrség köreiben játszódik. A történet flashbackekre fűződő, formális logikával felépített tükörképletre épül. Egy tizenéves rendőrtanonc, Yan beépül a maffiába egy fiatal maffiózó, Ming pedig a rendőrséghez. Míg az első részben a főnökük egyik első embereként látjuk őket viszont, a második a ranglétrán való előrejutásukat írja le egy véres maffiaháború idején. A második az első részhez képest inkább nulladiknak mondható, a fiatal titkos ügynököket ezúttal Edison Chen és Shawn Yue játssza, így nélkülöznünk kell az első részben felnőttkori énjüket alakító nagyszerű színészeket, Tony Leungot és Andy Laut.
Nem beszélhetünk egyértelműen az első rész stíllhű folytatásáról. Korábban az akciójelenetek (a John Woo-féle klasszikusokhoz mérten) háttérbe szorultak a fordulatos cselekményszövéssel szemben. A második rész kevésbé visszafogott, véresebb, hatásvadászabb az előzőnél. Néhány jelenet érzelmessége és patetikussága hollywoodi mércével mérve is túlcsorduló az ázsiai filmek által előnyben részesített melodramatikus betétek, lassított felvételek, lírai zene gyakori bevetésének következtében. A megható jelenetek belassítva, körbedalolva adatnak elő, amit ezúttal magyarra átdolgozott kórusművek is tetéznek, és az első résztől eltérően egy siralmasra sikeredett szinkron tolmácsol.
Míg az első részben gyakrabban kerül elő a mobil, mint a mordály, ezúttal valamivel kisebb a telefonszámla. A maffiavezérek még fejhosszat elérő bunkofonnal értekeznek (a kilencvenes évek elején járunk), s otthonosabb öltözékben csillapíthatatlan étvággyal, evőpálcikákkal hányják magukba nemzetük eledelét jó nagyokat tunkolva a zsíros szószokban. Aztán némelyek csúnyán végzik. Élve temettetés, nylonba fojtás, forró olaj s tűzhalál vár rájuk, de a vértócsa is megtalálja a maga helyét.
Bár a rendőrfőnök (Anthony Wong) minden emberével a Triádként emlegetett hongkongi maffiavezetés felszámolására törekszik, a játszma végére úgy tűnik, hogy az ellenségnek dolgozó bábjátékosként csupán az új maffiafőnök hatalmának megszilárdításában segédkezett.
A trilógiát minden érzelgőssége és giccsbe hajlása ellenére is a kínai filozófia szellemisége hatja át. Jin és jang, Yan és Ming jó és rossz harcát vívja örök körforgásban. A filmet nézve egy izgalmas sakkjátszma felett kibicelünk, elsőre nem értünk minden lépést, de ha van türelmünk később újragondolni, utólag választ találhatunk a miértekre.
