Vannak rendezők, akikről néha nem könnyű eldönteni, hogy aktuális filmjük paródia-e, vagy sem. François Ozon is ilyen.
Van a paródiának egy olyan ága, amelyet tulajdonképpen csak a kontextus különböztet meg attól, amit parodizál: egy túlcsordulóan giccses jelenet egy méltán névtelen rendező filmjében megmarad giccsnek, egy elismert profi keze között viszont poénos kikacsintásnak tűnik. Ilyenkor nincs is semmiféle objektív fogódzó: szerintem például François Ozon néhány évvel ezelőtti filmje, az Angel fantasztikusan jól eltalált, szarkasztikus paródia volt, a rendező viszont interjúiban visszautasítja a vádat, és a film komolyságát hangsúlyozza – de ettől nekem még nem fog kevésbé tetszeni, pedig az Angel komoly filmnek siralmas teljesítmény.
A két fő különbség az Angel és a Született feleség között az, hogy egyrészt Ozon most az első jelenettel egyértelművé teszi, hogy ha nem is paródiának, de minimum ironikus hangvételűnek szánta a filmet (az erdőben kocogó Catherine Deneuve kacsintó mókusokat és boldogan párzó nyuszikat lát, majd patetikus verset rögtönöz hozzájuk), másrészt pedig az, hogy az Angel (vélt vagy valós) humora mellett érdekes történetet is fel tudott mutatni. Ezzel szemben a Született feleség tulajdonképpen csak lemásol egy ma már butácskának ható, harminc-negyven éves filmtípust, annak minden kliséjével együtt – naplementében csókolózás, a vászon mértani közepén elkövetett első csók, érzelmes arccal a kamerába sétálás –, a néző meg szórakozhat, hogy milyen pontosan modellezi Ozon a (hála az égnek) már kihalt stílust, milyen jópofák a pasztellrózsaszín ruhák és a kőkeménynek tűnő tupírok. De közben a történet igen érdektelen, lejárt szavatosságú és unalmas, a karakterek pedig mind egy-egy szóval jellemezhetőek: jellemük nincs, csak egy-két tulajdonságuk.
Suzanne (Catherine Deneuve) szerepe szerint arisztokrata háztartásbeli, akinek idegbeteg férje elnyomó kapitalista gyárvezető. A férj szívinfarktusa után Suzanne áll a gyár élére, megtalálva az emberi hangot a munkásokkal és a kommunista politikussal (a lagzilajcsivá hízott Gérard Depardieu-vel), valamint bebizonyítva, hogy egy nő legalább ugyanannyit ér, mint egy férfi. Ez lehetne alapja egy emancipációról szóló tanmesének is, és Ozon bele-bele is kap ebbe (az utolsó negyed órára sikerül csak eldöntenie, hogy valóban ebbe az irányba akar elmenni), de a film tulajdonképpen nem állít mást, mint hogy alapvetően jó, ha a nők is önállóak és dolgoznak, még ha ennek van is egy pár hátránya. Ebben a témában ez legfeljebb az előkészítő osztály tananyaga lehetne.
Az utolsó jelenetben a mintafeleségből sikeres nővé előlépő Deneuve elénekel egy dalt, komolytalanságával felidézve az első jelenet mókuskáját: ám mindez se nem annyira ironikus, se nem annyira vicces, hogy elvigye a hátán a túl sok egyebet felmutatni nem képes filmet.
