A méltán ismert Steven Soderbergh fura figurákból álló rabló banda helyett ezúttal egy vírust szabadít a világra legújabb filmjében. Ha már a híradókból kivesztek az efféle hírek, legalább a mozivásznon üsse fel a fejét némi riadalom a gyilkos molekuláktól. Valóban ez kell nekünk a szórakozáshoz, vagy csak rá akar döbbenteni: nem vagyunk halhatatlanok?
A katasztrófafilmeknek vannak előnyei és hátrányai egyaránt. Előny, hogy hiába gondoljuk magunkat isteneknek és istenien jó problémamegoldóknak, a mai világ tele van témával: globális felmelegedés, cunami, földrengés, tűzvész, vagy éppen egy gyilkos kór. Azt hisszük mindent meg tudunk oldani, mindenhatóként rendelkezünk a Föld felett, melyet szép lassan teljesen kiszipolyozunk és tönkre teszünk. Persze mindenre van gyógyír, akár egy sokadik halálos fertőzésre is. A kérdés csak az, hány embernek kell meghalnia, mire felülkerekedünk a problémán?
Erre a kérdésre keresi a választ a Fertőzés is. Egy távol-keleti üzleti útról hazaérkező anya (Gwyneth Paltrow) úgy néz ki, csak szimplán megfázott. Aztán habzó szájjal távozik az élők sorából. Amíg az apa (Matt Damon) a kórházban rostokol, fia úgyanilyen sorsra jut. Aztán még pár millió ember végzi ugyanígy. A vírus senkit nem kímél, kitör a pánik és a vandalizmus, miközben a tudósok gőzerővel kutatják a kórokozó eredetét és ellenszerét.
A történet nem mond újdonságot. Miért is tenné, hiszen már annyi katasztrófafilmet láttunk, hogy nagyjából semmin nem lepődünk meg és persze előre látjuk lelki szemeink előtt a halálra ítélt karakterek listáját a megoldás kulcsával együtt. Ezért nehéz ez a zsáner, nem lehet benne nagyot villantani. Soderbergh megpróbál némileg kilépni a megszokott mókuskerékből, de félresiklik a kísérlet és filmje egysíkúvá válik. Az újdonság helyett egy realista stílusban forgatott, csak és szinte kizárólag a vírussal és kórokozóval foglalkozó alkotást kapunk. Az emberi viselkedés elfajulása, a vandalizmus és legfőképp az egyéni emberi sorsok háttérbe szorulnak. Ha pedig mégis megjelennek, csak valami sterilizált, színtelen formában teszik. Egy apa és férj gyásza felett minden további nélkül elsiklunk, mert nincs sírás, fájdalmas üvöltés, összeomlás, kétségbeesés. Nem tudunk azonosulni a szereplőkkel, hiszen alig tudjuk megismerni őket, nincs mögöttük semmi. Olyan, mintha a nézőtér steril laborrá válna és mi pusztán érdeklődő tudósokként elemeznénk a petri csészévé alakult mozivásznon zajló folyamatot, melyet Sodebergh leképezett.
Az előttünk megjelenő egészt alkotó kis molekulák pedig nem kis nevek. Igazi sztárparádét láthatunk, a minta mégsem lesz érdekesebb. A karakterek legtöbbje fantomként lebeg, alig mutat érzelmet, de ha mutat is, érdektelennek látszik. Még utálni sem tudunk senkit, hiszen nincs ellenség, csak a vírus. Egy darab molekula. Ez pedig kevés ahhoz, hogy elvigye a hátán a filmet. Csak annyit tehetünk a betegért, hogy végignézzük az események lassú folyamát, majd megállapítjuk, hogy lett volna gyógymód: érzelmek, nagy önfeláldozások, fájdalmas halálesetek, röviden bármi, ami hatást gyakorolt volna ránk, sokat látott tudósokra.
