zene: Geoff Zanelli, Mark Ronson
   vezényel: Alastair King
   kiadás éve: 2015
   kiadó: La-La Land Records
   játékidő: 48:10


     Az albummegjelenéseket illető duplázás terén Geoff Zanelli indította el a 2015-ös esztendőt: január végén egy hét leforgása alatt vált elérhetővé a legújabb Skorpiókirály-történet, a The Scorpion King 4: Quest for Power score-ja és a Mortdecai című kalandvígjáték aláfestése. Míg előbbit a komponista önállóan jegyzi, addig utóbbit a brit zenésszel, Mark Ronsonnal karöltve készítette el, mely kollaboráció megvalósítása a film direktorától, David Koepptől származik. A rendezőnek annyira tetszett Ronson 2007-es Version című albuma, hogy már a forgatókönyvvel kapcsolatos munkálatok során elhatározta, megnyeri magának a zenészt ehhez a projekthez, ezzel párhuzamosan azonban nem szerette volna kihagyni A titkos ablak és a Kísértetváros című mozijainak aláfestéséről gondoskodó barátját, Zanellit sem: "Az az ötletem támadt, hogy mi lenne, ha két olyan eltérő muzsikust hoznék össze, mint Mark Ronson és a hollywoodi veterán Geoff Zanelli..." - mesélte.

     A különböző zenei közegben tevékenykedő művészek találkozására egy olyan produkció kapcsán került sor, amelyben maguk a szereplők is kellően színes palettán mozognak. A Johnny Depp által megformált címszereplőt az angol író, Kyril Bonfiglioli keltette életre az 1973-ban megjelent Don't Point that Thing at Me-re keresztelt kötetével, s e kaland a Something Nasty in the Woodshednek, valamint az After You with the Pistolnak köszönhetően záros határidőn belül trilógiává nőtte ki magát - később aztán egy előzménnyel és egy újabb folytatással dagadt tovább, igaz, utóbbi könyvét, a The Great Moustache Mysteryt halála miatt már nem ő, hanem Craig Brown fejezte be. A Mortdecai-folyamok első kötetének megfilmesítéséhez 2013-ban biztosított teret a Lionsgate, ami Koepp rendezése, a forgatókönyvírás terén eddig még ismeretlennek számító Eric Aronson adaptálása és olyan szereplőgárda révén valósulhatott meg, mint Gwyneth Paltrow, Ewan McGregor, Paul Bettany, Jeff Goldblum, továbbá a címszerepben feltűnő Depp. Utóbbi színésszel kapcsolatban elmondható, hogy hasonlóképpen üzembiztosan hozza a szerepet, mint egykoron a csokigyárosét vagy a kalózét: "Azért érdekelt a szerep, mert Mortdecai már az első pillanattól kezdve elviselhetetlen, és pont ezt láttam kihívásnak. Amennyiben jól végeztem a munkám, akkor a néző megszereti ezt a flúgos angolt" - nyilatkozta Depp.

     "Az első, amiben a score-ral kapcsolatban megállapodtunk, az a stílus, illetve a hangszerelés volt. Ennek érdekében ellátogattunk a forgatásokra, ezt követően pedig egy időre különvonultunk ötletelgetni, majd megmutattuk egymásnak, kit mire inspiráltak az addig ismertek. Miután láttuk, hogy van átfedés az elképzeléseink között, azt kezdtük el vizsgálni, miként tudunk egységes muzsikát készíteni belőlük" - foglalta össze a kezdeti lépéseket Zanelli, aki szó szerinti kollaborációként írta le együttműködésüket azzal, hogy így fogalmazott: "A végeredményről már magam sem tudom pontosan elmondani, hol végződnek Ronson elképzelései, és hol kezdődnek a sajátjaim". Ami azonban tetten érhetően elkülönült, az a kíséret rögzítése: míg a nagyzenekarra épülő momentumok a londoni Abbey Road Studios falai között lettek felvéve (a vibrafonra, csembalóra, valamint a clavinet billentyűs hangszerre íródottakkal egyetemben), addig a ritmusszekción alapulók túlnyomó része New Yorkban kelt életre Ronson felügyelete mellett, és a The Dap-Kings nevű funky/soul formáció közreműködésével.

     Mortdecai egy elismert műgyűjtő, aki ugyan az arisztokraták közé sorolható, mégis annyi simlisségben van benne, hogy az alvilág körében éppúgy közszájon forog a neve, mint a hatóságoknál (na nem pozitív értelemben), s bár hatalmas palotában él feleségével, Johannával (Paltrow), testőrével (Bettany), személyzetével, adósságának mértéke egyenes arányban áll birtokával. A szórakozott, hóbortos karakter színessége tökéletesen nyomon követhető a score-ban is, amelynél emiatt rendkívül nagy szerep hárul az elektromos gitárra, a ritmusszekcióra, és az olyan stílusok közötti ugrándozásra, mint például a swing, a jazz, a hatvanas évek kémzenéinek hangulata vagy éppen a népzenei elemek (a score összképét legjobban Henry Mancini Rózsaszín Párduc-zenéinek modernkori reinkarnációjaként tudnám jellemezni). A páros a stíluskeretek meghatározásakor azonban kényesen ügyelt arra, hogy egy olyan akcióvígjáték-muzsikát szállítson a produkció alá, amely a komédiázás tekintetében nem veti el a sulykot, nem parodizálja ki sem a látottakat, sem e ma már igen ritkán alkalmazott stíluskavalkád méltán népszerű komponistáit: "Talán ez volt a legnehezebb ebben az egészben" - kommentálta Zanelli.
     A hatvanas évek krimijei hangulatának lehetünk fültanúi többek között a "Hong Kong"-ban, a "The Farmer's Daughter"-ben, a "The Painted Lady May Be In Play"-ben, a "Spinozá"-ban, a "The Heist"-ben, valamint a "The Auction"-ben, ahol bár a Zanelli-Ronson duó időnként könnyedebbre vette a figurát, az összhatás mégis olyan, mintha napjaink Harry Callahanje számára íródtak volna. A történet különféle helyszíneken (mint például Hong Kongban, Londonban és Los Angelesben) s rosszfiúk körében játszódik, melyek közül a zenében leginkább a Romanovnak (Ulrich Thomsen) dolgozó oroszok érhetőek tetten: az "Open Your Balls" egésze, illetőleg az "Epilogue" utolsó másodpercei olyan hatásos férfikórussal lettek megspékelve, hogy nyugodtan helyet kaphatnának Oroszország népzenei gyűjteményében is. S míg teljesen más világot, a Karib-térséget idézi meg ritmusaival a "Con Fuego", addig szerzőink a "The Duke's Funeral"-ban Johann Sebastian Bach híres orgonaművének, a "Toccata and Fugue in d minor BWV 565"-nek dallamaival játszadoznak.
     Az instrumentális kíséret mellett két dal is íródott a film számára, melyek zenei alapjai a score-ból táplálkoztak - s mindegyik helyet kapott a La-La Land Records által megjelentetett albumon is. Míg a "Johanna" Mortdecai témáján alapul, dalszövegét pedig Miles Kane tolmácsolásában hallhatjuk, addig a címszereplő és Johanna szerelmi témájából kibontakozó "Heart's Lair"-nél közreműködő Rose Elinor Dougall nemcsak az előadásért, hanem a szöveg egy részéért is felelős volt.

     Mortdecai egy Goya-festmény felkutatása miatt keveredik kalandba a vásznon, s bár a Lionsgate illetékesei korábban azt nyilatkozták, hogy nem tartják kizártnak a folytatást, az eddigi bevételi adatok, illetve kritikusi visszajelzések figyelembe vétele mellett nem tartom kizártnak, hogy ezen elképzelés parkolópályára kerül. Bármilyen legyen is a film, Geoff Zanelli és Mark Ronson első kollaborációja korrektül végződött, és kellemes indítást biztosít a 2015-ös esztendőnek.