"Shakespeare, Rembrandt, Beethoven filmezni fognak... minden legenda, minden mitológia és minden mítosz, minden vallásalapító, sőt minden vallás... vár megvilágított feltámasztására, és a hősök a kapuknál tolongnak" - kiáltott fel lelkesen a film hőskorában, 1927-ben Abel Gance, és a jóslata, az utóbbi évtizedekben talán jobban, mint valaha, bevált.
A szerelmes Shakespeare, Goya kísértetei és annyi más után most Edith Piaf került (újra) a globális biopic-gyártás boncasztalára.

Mi kell egy eleve "sikerre ítélt" életrajzi filmhez? Végy egy ikonikus jelentőségű Művészt - tulajdonképpen bárki lehet Jézustól Vermeer-en át Goyáig, de az igazán biztos választás a XIX-XX. század, hiszen az átlagnéző műveltsége nem biztos, hogy az utóbbi kétszáz évnél messzebbre nyúlik -, aki természetesen önpusztító és végtelenül szenvedélyes életet élt, természetesen a kor és a kor társadalma kivetette magából, kiröhögte, meghurcolta, majd természetesen kiderült róla, hogy Zseni, ugyanakkor az életét mégis - újfent, és megintcsak természetesen - betegsége, önpusztítása vagy egyéb más ok miatt testi-lelki roncsként fejezte be.

A filmkészítés során lehetőleg dolgozz sok-sok kontraszttal, úgymint nyomor / csillogás, megaláztatás / elismerés, szerelem / magány, egészség / betegség. Ezek eléréséhez a legegyszerűbb, ha felbontod az időrendet: kezdj a haldokló Ronccsal, aki visszaemlékezik, vagy váltogass sűrűn a beérkezett Sztár és a pályakezdő Számkivetett élete között! Ezzel a magától értetődő "megrázó", "hiteles", "szenvedélyes" mellé egy füst alatt olyan jelzőket is megkaparinthatsz a filmed leendő kritikáihoz, mint a "modern", a "lírai", az "asszociatív vágástechnika", vagy a "brilliáns történetmesélés".

Ásd be magad a kiválasztott Művész életrajzába, távolíts el néhány ordítóan ismeretes klisét és anekdotát, a resztliből dobj össze valami történetfélét, majd mondd el, hogy téged nem a Legenda érdekelt, hanem a Művész "igazi" arca, aki akkor volt, amikor még nem volt az, aki volt! Ennek ellenére vigyázz, hogy ne nagyon térj el a romantika óta megszokott zseniképtől! Legyen a filmed az önmegvalósítás és az emancipáció diadalmenete, mert így leszel politikailag korrekt, és legyen egyben intő példázat a siker és a művészi alkotás veszélyességéről, mert így leszel polgári.

Ha mindez megvan, nincs más dolgod, mint hátradőlni, és hagyni, hogy a Közönség a későn érkezettek jóleső fölényével ítélje el a Művészt meg nem értő kortársakat, megmártózzon a Művész életének mocskában, de titkon örüljön, hogy sem ő, sem a gyereke / szerelme / családtagja nem tartozik ebbe az elátkozott emberfajtába. Mert ha a moziból kilépve találkozna vele az utcán, ugyanúgy nem engedné még a háza közelébe se, mint a húsz perccel korábban még megvetéssel nézett filmszereplők.

Egy dologra kell nagyon figyelned, mert az egész film ezen az egy dolgon áll vagy bukik: találj egy zseniális színészt, aki a főszereplő ikonikus alakját élettel tölti fel, és elvégzi helyetted a piszkos munkát.

Hát, nagyjából ennyi volna. Ha Olivier Dahan filmjét a fenti receptúra szerint vizsgáljuk, azt mondhatjuk, szerencséje volt: Edith Piaf egy francia rendező számára talán a leghálásabb alapanyag, Marion Cotillard alakítása pedig valóban lenyűgöző - az utóbbi évek híresember-szerepei közül egyedül talán Philip Seymour Hoffman Truman Capote-, vagy Nicole Kidman Virginia Woolf-alakításához hasonlítható az az átalakulás és átélés, amellyel valóban elénk állítja a párizsi Kisveréb minden egyes rezdülését, az énekesnő jellegzetes járásától kezdve (törpetrampli magassarkúban) a hanghordozásán át (egy tengerészkocsma csaposnőjének és egy tragikus színészkirálynő hangjának keveréke) a kézmozdulataiig (leírhatatlan), és az arcjátékáig (szintén leírhatatlan). Francia területen még két hozzá hasonló teljesítményt ismerek: Fanny Ardant Maria Callasát (Zeffirelli: Mindörökké Callas, 2002.) és Jeanne Moureau Marguerite Duras-alakítását (Josée Dayan: Ez a szerelem, 2001.).

A felsorolt filmek között szándékoltan vannak jobb és rosszabb alkotások is: ugyanis az igazán jó életrajzi film attól lesz több tisztes iparosmunkánál, ha magát a forgatókönyvet sikerül olyanra megcsinálni, hogy a főszereplői alakítás ne az egyetlen erénye legyen a filmnek, hanem csak hab a tortán. Ilyen szempontból úgy tűnik, előnyösebb, ha nem akarjuk kiválasztottunk egész életét két és fél órában elmesélni, hanem kiemelünk egyetlen, jól körbejárható időszakot. Ilyen például a Capote, ahol a Hidegvérrel írása körüli kalandok kerülnek alkotás- és személyiséglélektani górcső alá, vagy az Ez a szerelem, ahol Marguerite Duras alkohol-krízise és a Yann Andéa Steinerrel folytatott különös viszonya áll a középpontban. Dahan ugyanis beleesik a nagyformátumú filmek legnagyobb csapdájába: cselekmény és dráma helyett születéstől halálig ívelő, hangzó-mozgó képeskönyvet "álmodik" a vászonra, hasonlóan a legrosszabb nagyregény-adaptációkhoz, művészi hatás szempontjából pedig mindent az atmoszférára és a főszereplőre bíz.

És ezzel persze elköveti az ilyen jellegű filmek másik nagy bűnét, ami megintcsak rokonítja a klasszikus regény-adaptációk rosszabbik vonalával: történetesen, hogy az eredeti mű és / vagy ember elismertségén és sikerén élősködik - a befogadó ugyanis Marillon Cotillard-t nézi Olivier Dahan filmjében, de valójában csakis Edith Piaf miatt ült be a moziba. Amit pedig Piaf eredeti felvételekről felhangzó énekén és Cotillard valóban világklasszis alakításán túl kapunk, igencsak sovány: tragikum, nagy cseppekben adagolva. Nehéz gyerekkor. Alkoholizmus. Sajtóbotrány. Könnyek.

A fentiekért általában néhány valóban felemelő pillanat szokta a szentimentális lelkű nézőt kárpótolni, amikor egy pillanatra maga is ott érezheti magát az istenek közelében, és úgy érezheti: mégis érdemes volt. Ilyen a film vége, ahol a halál torkából színpadra kecmergő Piaf elénekli élete utolsó nagy slágerét, a Non, je ne regrette rien (Nem bánok semmit) kezdetű klasszikust. Ez a pillanat körülbelül három percig tart, aztán sötét, és vége is a filmnek. Ha 140 percet végigültünk, legalább ezt nyújthatták volna még egy kicsit.

Jó szívvel még a magamfajta, megveszekedetten érzelmes rajongóknak sem tudom ajánlani az új Piaf-remake-et, ugyanis az eredeti dalokból aránylag kevés hangzik el élvezhető hosszúságban (a legtöbb koncertjelenet a leépülés időszakát mutatja be, és általában néhány pillanat után az énekesnő összeesik a színpadon), a túlságosan sok nyomor és tragikum miatt pedig randifilmnek sem nagyon alkalmas.

Akkor már inkább andalogjunk el az Örökmozgó moziig, ahol június 16. és 26. között négy másik, korábbi Piaf-filmet is levetítenek, és válogassunk kedvünkre. De legfőképpen ne felejtsünk el a mozi utáni vacsorához feltenni egy eredeti Piaf-lemezt: akkor a hatás biztosan nem marad el.