Hiába kavarta fel az áldokumentarista horrorok állóvizét az első rész, a folytatásban a néző már hanyatt-homlok evakuálódna - ugyanis időközben nemcsak a lelakott bérház, de az alkotói munkamódszer is zombisítva lett.
"Vegyél fel mindent, Pablo, a kurva anyádat!" - így hangzott a Rec első részének (2007) utolsó sora. Sajnos olybá tűnik, a kameráját lelkesen hurcolászó operatőrnek mégsem sikerült teljes egészében rögzítenie a zombijárta bérház megrázó történetét, mert a Jaume Balagueró-Paco Plaza rendezőpáros úgy gondolta, feltétlenül el kell mesélniük a rémisztő kaland utóhatásait is - és persze egyúttal szépen a szánkba rágják a tűzoltókat, lakókat és tévéseket kegyetlenül megtizedelő fertőzés eredetét. Elkerekedett szemekkel kérdezhetnénk: mi a fenének? Az első rész végén ugyanis menekülő híradósaink beverekedték magukat egy lerobbant padlásszobába, ahol értesültek róla, hogy az egyházi titkosszolgálat keveri ennek a vériszamos halálmaratonnak a lapjait. Aki tehát nem bömbölő horkolásával nyomta el a Rec záróakkordjait, és értelmi szintje meghaladja egy kétéves gyerekét, annak úgy kell ez a kiigazítás, mint jóllakott malacnak a disznóvágás. Sajnos valami ilyesmi történik a nézővel is: a Rec 2 legalábbis "diétára fog bennünket", miután sikeres elődje gálánsan megtöltötte a gyomrunkat.
Ugyanott vesszük fel a történet fonalát, ahol annakidején elejtettük, csak ezúttal nem a rámenős tévések, hanem a "háborús övezetté" nyilvánított bérházba benyomuló kommandósok szemszögéből élvezhetjük a rettenetes fejleményeket. Hogy a képlet ne legyen ennyire egyszerű, a hivatásosok mellé csatlakozik egy nagypofájú tiszteletes is, aki megrögzötten kajtat az eredeti gazdatest, a Medeiros-lány vérmintája után. Mellettük néhány kíváncsiskodó tini is idecsöppen, akik az egyik szomszédos háztetőn privát tűzijátékot rendeznek, majd az utcai tömegből kalandos (értsd: banális) úton besodródnak a hullaszagú lakóházba. Valójában időpocsékolás lenne tovább ragozni a történetmenetet, mert a Rec 2 fabulája még annyira sem egységes, mint a korábbi filmé. Az első felvonás sem ajándékozta meg mentolos vérfrissítéssel a dokumentarista horrort, de a triviális alapszólamot ötletes feszültség-stratégiával bélelte ki, és hatásosan gazdálkodott a klausztrofób hangszereléssel is. Lehetett aggódni a hermetikusan elzárt térben eszüket vesztő főhősökért, a második felvonás agyongyepált sztorijában azonban keserűen szívódnak fel a karaktermodellek. Esetlegessé, töredezetté válik nemcsak a cselekmény, hanem a mediális narratíva is. Az előző részben következetesen Pablo közvetítette a Pokol bugyrait, ez a talpraesett spontaneitás most radikálisan megbomlik, így az "itt és most" dokumentarista realitása a többtényezős szerkezet mohóságának martalékává válik.
Magyarán: már nem a hiteles stílus és az ötletes hatáskeltés a produkció sava-borsa, hanem az, hogy szerencsétlenkedő kommandósaink kedvükre fel-alázzanak a kiürített lakások vaksötétjében (persze egyiküknek sem jut eszébe felkapcsolni a villanyt), és menetrendszerűen leljék halálukat a homályos sarkok mögül előbukkanó zombik kezei által. Unalomig ismert halálnemek, programszerű kaszabolás és óvodás világképbe dobozolt, ördögűzős mellékszál szerepel a Rec 2 molyrágta étlapján (e nagy múltú szubzsáner megtépázásáért külön fekete pont jár a készítőknek). A viseltes szituációk pedig konkrétan a vágószoba kukájáért kiáltanak: az egyik tőrbe csalt fegyveres bezárkózik a fürdőszobába, és tudva, hogy odakint tárt karokkal várják a zombik, inkább reszketve belenéz a tükörbe, és önkezével távozik a tébolyító haláltanyáról - az egész történet ilyen és ehhez hasonló klisékkel van tele, még azt is könnyen megtippelhetjük, melyik remegő térdű mellékfigura mikor költözik át az örök vadászmezőkre. A lakók is (akik tudja Isten, hová szívódtak fel) inkább önként és dalolva fizették volna be a közös költséget, ha tudják, hogy különben egy ilyen lagymatag filmben fogják megerőszakolni feldúlt otthonaikat.
Ha nagyítóval keresnénk, akkor sem találnánk eredeti momentumot a Rec 2-ben. Unalmas, esőverte tavaszi estéinken talán ráfanyalodhatunk, de nagyjából a tavaly készült Paranormal Activity fapados spirituszával, szalmalángként elomló alkalmiságával számoljunk. Ha belegondolunk, nagy veszteség a második rész kudarca, hiszen az előző felvonás obligát amerikai remake-je, a Quarantine is tisztességeset zakózott, most pedig a spanyolok hazudtolták meg korábbi eredményeiket.
