Most tél van és csend és hó és halál

A szabadságától megfosztott embernek nyert ügye van a nézőnél. Gyakorlatilag nem is kell semmit csinálnia, hiszen az, hogy meg van kötve a keze, rögtön ingerelni kezd minket, és legyen az illető akár súlyos bűntett elkövetője, mi ösztönösen szurkolni fogunk a bezártságban esendővé váló egyén felszabadulásának.

Nagyban épít erre a törvényszerűségre Marius Holst 2010-es Ördögszigete is. A kezdő képsorok pármondatos narrációja után ugyanis a néző feladata, hogy a szűkszavú és szúrós tekintetű főszereplőt személyiséggel ruházza fel. Támpontok persze vannak: rögtön például a szótlanság és a majdnem-közöny, ami eleinte kissé furcsának tűnhet egy frissen bekasznizott nagykamasztól. Csendes egykedvűséggel, vagy esetleg egy alig észrevehető fintorral kísért farkasszemmel tűri a javítóintézet szigorú szabályait. Látott már egyet s mást az életben, és hamarosan átlátja az itteni helyzetet is, kezdettől fogva sejthető hát, hogy ő lesz az elnyomásában öntudatára ébredő vezető.

A lázadás előszele ettől függetlenül nem csupán a főszereplő egyre jobban forrongó dühéből, hanem a puszta körülményekből is érezhető. Az első világháború idején járunk, az intézet a norvég fővárostól nem messze, de attól és minden mástól mégis elszigetelten fekvő Bastøy szigetén található. Ellentétben napjainkkal az ország ekkoriban még szegény, s egyébként is csak pár éve (1905 óta) független. A hangulat feszült. Az ebéd alatt szokatlanul nagy a csend, az intézetben lakó fiúk pedig mintha túl gyorsan és túlontúl magától értetődően teljesítenék a nem egyszer gyötrelmes vagy megalázó, de a kereszténység által szentesített feladatokat. Nagy erénye a filmnek, hogy ezeket egyébként nem nagyon mutatja. A mezítlábas talpak ropogása a hóban, vagy egy véraláfutás egy fiútarkón sokkal erősebb és megrázóbb képeknek bizonyulnak, mint a tényleges események kendőzetlen bemutatása. Arról, hogy mi történik, különben sem beszél senki. Mikor aztán az egyik (a véraláfutásos) fiú nem kevés öngyilkossági hajlammal szökni próbál, és valóban meg is hal, elszabadulnak az indulatok, és az egészen addig higgadt, nemsokára amúgy is szabaduló blokkvezető srác a főhős mellé áll.

Marius Holst korábban sokkal kisebb filmek levezénylésével foglalkozott, az Ördögszigettel azonban bizonyította, hogy nagy volumenű produkciók élén is helyt áll. Ez elsősorban a kiváló színészválasztásban és – vezetésben mutatkozik meg. Stellan Skarsgårdtól el is várjuk a profit, de meglepően magabiztos a főhős szerepében Benjamin Helstad is, valamint Trond Nilssen, aki kiválóan jeleníti meg a méltóság és a szükség határán lavírozó C-blokk felelősét. A különdíjat viszont egyértelműen Kristoffer Joner érdemli: mindenféle felesleges manír vagy didaktikusság nélkül hozza a látens pedofilt, akinek valahogy mindig túl higgadt a tekintete és túl szabályos a választék a hajában. Ennek tükrében a film rengeteg közelit használ, de gyönyörű, mégsem szépelgő kompozíciók mutatják a hóval borított sziget mindennapjait is. Formanyelvet illetően egyedül a zene képezheti vita tárgyát. Erősen kétséges ugyanis a Sigur Rós ideillősége, a vizenyős szomorúságot szerencsére mégis ellensúlyozza valamelyest a skandináv filmek egyik leggyakoribb zeneszerzője, Johan Söderqvist.

A történet már keményebb dió, de a forgatókönyvíró-páros foga nem törik bele. Jóllehet az elnyomásból kitörni, és saját jogait az erkölcs nevében érvényesíteni próbáló jogfosztott ember egyetemes krónikájába nem kerülnek újabb fejezetek, a sokszorosan újrahasznosítható séma legalább ismét jó kezekben landolt. A klasszikus-humánus Pillangó, a még pont egészséges mértékben érzelgős Pokoli lecke vagy az ifjúsági filmek bájos naivitását kegyetlenséggel vegyítő Könyörtelenek után az Ördögsziget is kiszámítható, de szép és izgalmas filmként mesél olyan emberekről, akikkel az első képsoroktól kezdve együtt érzünk és küzdünk a hiábavalóság ellenére is, mert csak mi látjuk, hogy nekik van igazuk.