Különös műfajbőség jellemzi a hetet, ahol mindenki kaphat valamit, legyen az szentimentális háborús dráma, különc tiniszerelem, látványos animáció gyerekeknek vagy Adam Sandler egyre fárasztóbb poénjai.
Akihez beszél a föld 
Ha nem maga Russell Crowe rendezi ezt a nagyívű(nek szánt) háborús eposzt, talán el sem jut hozzánk, és ezzel most nem előre kritizálunk, hanem arról van szó, hogy a a színész direktori debütálása zavarbaejtően régimódi és már első ránézésre is borzasztóan szentimentális. Az első világháború végén járunk, és három ausztrál fiú nem tért haza a gallipoli hadjáratból, apjuk pedig elindul Törökországba, hogy hazahozza holttestüket, ám ebben hol az elesettek exhumálását végző angol hadsereg, hol az egykori ellenfelek akadályozzák, majd kitör a görög-török háború, és ez sem segít. Hősünknek azonban karizmatikus megjelenésén túl van egy titkos fegyvere: mivel odahaza a száraz Ausztráliában kútásóként és vízkeresőként dolgozott, tényleg beszél hozzá a föld, és megérzi, az adott helyen mi történt – amit elég nehéz lehet a vásznon elhitetni a nézővel, de ez egyszer ne legyen igazunk, és még az is kiderülhet, hogy Crowe remek rendező.
Münó, a holdbéli manó
Valahogy nem áll rá a nyelvemre ez a cím, hol Munyónak, hol Műnőnek ejtem, de legyen ez az én bajom. A holdbéli manó története mindenesetre csodálatos képekben van elmesélve, amik egyszerre tűnnek régimódi meseillusztrációnak és a legmodernebb animációnak Pazar fényeléssel, háttérrel és mozgatással, ám nagy eséllyel nem lesz belőle óriási siker, mégpedig azért, mert a film „csak” francia. Az ellopott Nap és Hold nyomába eredő esetlen manó és hősies, de önimádó társa nem egy hollywoodi produkció részei, nincs mögöttük az a mindent ledaráló reklámkampámy, ami például a Minyonokat ezerrel tolja előre, ami mindent eláraszt ajándéktárgyakkal, pólókkal és kistáskákkal, pedig lehet, hogy hoznak annyit, mint vetélytársaik. Igaz, a Münó nem teljesen eredeti munka. ötletei nagyon sokban idézik James Cameron Avatarját és Luc Besson „hazai termésű” Arthur és a villangókját, de ma már mindenki szabadon idézhet mindenkitől.
Papírvárosok 
A tiniszerelem csodás dolog, legalábbis a vásznon, mert ott a főhős tényleg meg meri szólítani a távolról csodált lányt, és nem azon bosszankodik, hogy az a gimi legmenőbb srácával állt össze, amíg ő csak tökölt, de a film más, ott bárkinek lehet esélye. Ilyen a kicsit lúzer Quentin is, aki óvodás kora óta odavan a környékükön lakó csajért, és már megszokta, hogy az tudomást sem vesz róla, ám Margo egy éjjel bemászik a szobájába - méghozzá teljes nindzsa felszerelésben, és ráveszi a srácot, hogy segítsen neki bosszút állni a volt pasiján. A jól végzett munka után azonban a lánynak nyoma veszik, de olyan nyomokat hagy maga után, amiket érdemes követni. Az mindig jó, ha van egy furcsa lány egy ilyen történetben, mert tiniként még olyan izgalmasak, igaz, ha felnőnek nagyon idegesítők tudnak lenni.
Hogy a gyerekkorunkban videójátékokkal eltöltött minden hosszú, hosszú óra pusztán időpocsékolás lett volna? Dehogy, hiszen ha ezen videójátékok életre kelt szereplői támadnak meg a Földet valami furcsa tér és idő eltolódás és az ilyesmit tévesen értelmező idegen létforma jóvoltából, akkor csakis azok menthetik meg az emberiséget, akik annak idején a monitor előtt töltötték fél életüket. Ilyen sztorival már korábban is találkoztunk – Az utolsó csillagharcos és a Galaxy Quest - Galaktitkos küldetés, hogy kettőt mondjunk -, de lehet benne spiritusz, néhány dolog viszont ellene szól. Név szerint az egyre fárasztóbb, végleg kifulladni látszó Adam Sandler, a szimpatikus, de mindig halvány Kevin James (Férjek gyöngye) és az irritáló Josh Gad (Bérhaverok), akikkel szemben csak az apró, de mindig roppant szórakoztató Peter Dinklage (Trónok harca) áll pozitívumként, valamint gyerekkorunk olyan játékai, mint a PacMan, a Tetris vagy Donkey Kong.
