Rowan Atkinson klasszikus angol idióta nyárspolgárfigurája először 1990-ben tűnt fel a tévéképernyőkön, és bár azóta már közel húsz év telt el, még mindig nem tudja senki a keresztnevét. A figura élőszereplős változata friss epizóddal utoljára 1995-ben jelentkezett, és azóta csupán egy 1997-es mozifilm, és egy 2002-ben indult rajzfilmsorozat jelzi nyomát, és persze az, hogy ahányszor csak elcsípünk egy ismétlést a tévé előtt ülve, még mindig ugyanolyan hangosan röhögjük végig, mint amikor először volt hozzá szerencsénk.
Tíz évnek kellett eltelnie, hogy Rowan Atkinson ismét felvegye klasszikusan ízléstelen zakóját, és bár a színész remekelt már James Bond paródiában (Johnny English), azért a "Soha ne mondd, hogy soha" mondást megtanulhatná a nagy öregtől, mivel a Bean - az igazi katasztrófafilm idején elmondta párszor, hogy nem szeretne többé a figura bőrébe bújni. Az új rész létjogosultsága és célja felől nem bocsátkoznék felesleges eszmefuttatásokba, de ami tény, az tény: az alkotók kihozták a témából azt, ami kihozható belőle. Az ötperces vicces jelenetecskékhez szokott figurára most nem építettek nagy történetet, mint tették ezt az első részben, hanem megelégedtek azzal, hogy elküldték kirándulni Franciaországba (a történet szerint tombolán nyer egy utat a francia riviérára), így az út maga a sztori, amibe könnyedén illeszthetők be az újabbnál újabb helyzetkomikumok. Ezzel az eszközzel közelebb hozták a filmet a tévés epizódok világához, mivel gyakran olyan érzésünk van, mintha húsz rövid tévéepizódot nézhetnénk végig Mr. Bean kalandjaiból, néhány összekötő elemmel színesítve. Ha feldarabolnánk a filmet, a legtöbb darabka akár önálló tévérészként is elmenne olyan alcímekkel, mint Mr. Bean a tyúkfarmon, Mr. Bean az étteremben, Mr. Bean telefonál stb...
Rowan Atkinson még mindig a régi, jól hozza a bizarr grimaszokat, és persze messze elkerüli a karakterfejlődést, ami egy ilyen figura esetében hálás dolog. Egy hozzá hasonló ikonikus karakter többnyire elhomályosítja a körülötte tébláboló mellékszereplőket, ám Willem Dafoe személyében egy olyan színészt castingoltak a főhős mellé, aki bizony a maga száraz humorával a film végén még a címszereplőnél is jóval viccesebbé válik. Öntelt amerikai színész/rendezője az egoizmusnak olyan szintjét hozza, amitől a szék alá nyerítjük magunkat, így nem lenne csoda, ha Atkinson kicsit bepöccenne forgatókönyvíróira, amiért azok nem neki, hanem Dafoe-nak írták a legviccesebb jeleneteket, aki rosszfiús imidzse ellenére az Édes vízi élet és az American Dreamz után újfent megmutatja, hogy semmi baja a vígjátékszerepekkel. Talán jobb ötlet lett volna Atkinsonéktól, ha a mozi helyett az igazi terepére, a tévéképernyőkre hozzák vissza Mr. Bean-t, de ha már így alakult, legalább a vetítőtermekben jókat nevethetünk és nosztalgiázhatunk egy kedves figura legújabb, vélhetően már tényleg utolsó kalandjain.
