Jim Carrey (49) még sosem csinálta pingvinnel; most végre. Elmondtunk-e ezzel minden érdemlegest a produkcióról? Korántsem. Carrey például prepingvinként sem lazsál, jobbik higanymozgását veszi elő, és mint egy ördöggel cimboráló ingatlanos beszél lukat a piaci szereplők hasába. Ha nem tudnánk, hogy mesefilmmel van dolgunk, és mint mirelit atyai örökség, mindjárt betotyognak a pajkos főszereplők, még azt is hihetnénk egy percre, hogy valami fondorlat készül: Carrey bohóckodásában van annyi él, még ha korhatár-barátilag tompított is, amiből komolyabb kisállat- és kisember-molesztálásokra lehet számítani. De az is lehet, hogy amit élnek véltünk, nem más, mint egy ötvenéves komikus komoly erőfeszítése, hogy húsz évvel korábbi önmagát reprodukálja. A híres gumiarcot mozgató izmok újbóli munkába állítása az időskori Rocky kínlódásait juttathatja eszünkbe, de mielőtt még ennél is sötétebb gondolataink támadhatnának, már jönnek is pingvinék, hosszú tömött sorban. És innentől tényleg elszabadul a mese, s meg sem áll az ember-pingvin és az ember-ember együttélés divatjamúlt ügyének felkarolásáig. A minden emberben ott lapuló pingvinek némi noszogatás árán comingoutolnak, és lepacsiznak a minden pingvinben ott lapuló pingvinekkel - az, hogy az összeborulásig vezető úton alig hallani gügyögést, viszont félhangosan lehet nevetni a poénokon, már-már az osztályon felüli teljesítmények sorába emeli a produkciót. A Mr. Popper pingvinjei belevaló karácsonyi film. Preston Sturgesszel szólva boldog júliusi karácsonyt mindenkinek!
