Műkincs, ami nincs

A Coen-fivérek neve általában szinonim a színvonalas, ötletes szórakoztatással, legyen az produceri, írói vagy rendezői credit a stáblistán. A Gambit (bocsánat, ha nem használom a kivételesen idétlen magyar címet) azt bizonyítja, hogy nekik is lehet rossz napjuk. Nem valószínű, hogy ennél több időt töltöttek ezzel a forgatókönyvvel.

Persze, ilyen színészgárdával lehetetlen teljesen elrontani bármit is, úgyhogy a film azért a maga langyos módján szórakoztató, de sem újat, sem nagyon vicceset nem tud mondani – sem műfajon belül, sem műfajon kívül. Már az erősen a hatvanas évekre utaló animált főcím után úgy tűnik, hogy ez egy klasszikus caper-vígjáték lesz, és tényleg. Sőt, túlságosan is klasszikus ahhoz képest, hogy 2013-at írunk, márpedig ebben a posztmodern korban már igazán illene valamivel feldobni az alkotást, ha már a forgatókönyv ennyire ómódi. Még akkor is, ha egy 46 éves film kvázi-remake-je.

Londonban vagyunk, Harry Deane (Colin Firth) egy impresszionizmus-bolond műértő, és egyúttal egy flúgos milliomos műkincsgyűjtő, Lionel Shabhandar (Alan Rickman) magángyűjteményének kurátora. Már elég sok inzultust le kellett nyelnie főnöke részéről, így elhatározza, hogy alaposan megkopasztja. Egy elveszettnek hitt Monet-festményt reprodukáltat barátjával (Tom Courtenay, aki amúgy valamiért a film narrátora), és egy texasi kunyhóban rejtik el, hogy majd véletlenül "felfedezhesse" és eladhassa médiacézár főnökének. A terv sikeréhez szüksége van egy PJ Puznowski nevű igazi déli cowgirl-re is (Cameron Diaz), akinél elrejti a hamisítványt, s majd Londonba cocóztatja, hogy alkudozzon a főnökkel. Csak természetesen a dolgok nem mennek éppen tervszerűen. Itt található amúgy a film egyetlen igazán értékelhető momentuma: az első pár percben a főszeplő fejében lejátszódik az a meglehetősen rövid film, ami akkor jött volna létre, ha a dolgok tervszerűen mennek. Érdekes (ön)reflexió a mesterségesen bonyolított bonyodalom bonyolultságára.

Egy efféle, akaratlanul is dramaturgiai lukakra alapozott, vicces helyzetekre épülő komédia mindene a színészi játék. Bárki bármit is mondjon, az igazi komikus is művész, és sokszor hatványozottabban nagyobb tehetség kell egy teremnyi ember megkacagtatásához, mint megríkatásához. Colin Firth hatalmas színész, teljesen jogosan vette át az Oscart A király beszédéért pár éve, de nevettetői tehetsége – pár inspirált, gatya nélküli jelenetet leszámítva – ezúttal csúnyán alulmarad drámai szerepekhez való affinitása mellett. Magyarul: nem egy Peter Sellers. Egyszerűen nem túl vicces. Hozzá képest Alan Rickmant és Cameron Diazt sokkal szívesebben nézzük, pedig szerepeik papírmasébbak a Firth-énél. Még ez sem lenne probléma, ha az alkotók ügyesen vonnák el figyelmünket (pl. zseniális mellékszereplők bevonásával) egészen a nagy csavarig. De nagyon sovány a szereplőgárda és a cselekmény is, így aztán a nagy csavar is átlátszó marad, még azok számára is, akik teljesen átaludták a műfaj eddigi alakulását, Rózsaszín párducostól.

Szinte semmi "coenes" nincs ebben a filmben, a tesók leggyengébb forgatókönyvei – a Betörő az albérlőm-remake és a Kegyetlen bánásmód – között van a helye. Az a fajta film, aminek kimondottan jót tesz majd a laptop-képernyő: a mozivásznon minden klisé nagyobbnak tűnik, minden kínos üresjárat jobban kong, minden színészi sótlanság tikkasztóbb. Kicsiben viszont pont jó egy esős hétköznapi délutánra, egy unalmas Houston-London repülőjáratra, vagy a legrosszabb helyre, ami a filmekkel amúgy történhet: a nagyáruházak leárazott DVD-turkáló kosaraiba, ami megöli őket, de nem hagyja meghalni, hanem zombit csinál belőlük.