Amerikát fura népek lakják: szeretik a baseballt, a marshmallow-t és Adam Sandlert. Mivel nyaranta csak az utóbbi jelentkezik vígjátékkal, kénytelenek vagyunk őt előre venni. Új filmje egy emlékezetes családi-baráti összejövetel szép, igaz története. Régi barátok, egykori iskolatársak, a suli kosárcsapatának immár felnőtt, kicsit megpocakosodott, de alig komolyodott tagjai gyűlnek össze egy temetéssel egybekötött hétvégi hepajra, fölelevenítendő, ami szép volt és jó, elsütni egy-két poént, elmorzsolni néhány könnyet, szóval, megismételni az ifjúkor legszebb nyarát - nincs jobb szó rá: szép. Igen, szép, mondjon bárki bármit, még úgy is, hogy Maria Bello, e drámai szerepeken edződött színésznő előkapja anyányi kebleit, és megszoptatja 48 hónapos fiacskáját, és az sem von le semmit e szépségből, hogy a nagy fekete nagyi szellent egy hangosat, majd a kutyára fogja, akinek szegénynek a hangját elkötötték. Bár Sandler-ellenes az intellektuális közhangulat, mi azért sem tévesztjük szem elől a lényeget, mert az csak a felszín, hogy Kevin James a medencébe brunyál, majd a többiek is követik a példáját. Mert mi ez, ha nem jóféle férfimulatság, nem is lehet más a családi értékek, a pillecukor és július negyedike ünnepén. Na, bumm, David Spade szarba zuhan, Maya Rudolphot meg képen fröcskölik anyatejjel, Rob Schneider nyelve pedig párbeszédbe kezd egy nagymama korú hölgyével. Aki csak ezeket az éretlenségeket veszi észre, magára vethet. Most az egyszer legyen szemünk, fülünk a lírára, mely ott bujkál a szellentések és az anyatejpoénok között.
