Hogy is szól a mondás? Nem akarásnak nyögés a vége. Hát úgy látom, a nagyon akarásnak is.
Hules Endre márpedig nagyon akarta ezt a filmet. Nem mondta, de látom. Főszerep, írás, rendezés, szerintem csak azért nem ő lett az operatőr, mert nem tudott volna egyszerre a kamera mindkét végén állni. Szerencsére volt kit megnyerni idehaza és a tengeren túl is a prodzsektnek – Zsigmond Vilmos és Honti Zoltán vállalták a fényképezés nemes feladatát. Nekem kifejezetten zavaró volt a kontraszt, még ha koncepció is volt a készítők részéről: amíg a hazai képek csodálatosan selymesek, addig a kanadai felvételek sokszor idéznek egy B-kategóriás tévésorozatot…
De ez még a legkisebb gond a filmmel. Ott van először is a sztori. Steve (Hules Endre) 20 év tökéletes hallgatás után hazatér Magyarországra, ahol öccse, Gyula (László Zsolt) viszi a közösen útnak indított, de ma már a bezárás szélére sodródott táncszínházat. Az amerikai rokon felkarolja a testvérpár egykori nagy sikerét, A halálba táncoltatott leányt, és turnét szervez. A munka során előtörnek a régi sérelmek, és szép lassan kiborul a bili. Nem is olyan képtelen történet. A besúgókról és bosszúállókról szóló végkifejlet azonban tökéletesen ellehetetleníti a családi drámát, az előkészítetlen hepiend pedig bagatellizálja, színjátékká alacsonyítja az előzményeket, melyeket az életidegen párbeszédek már jóval korábban hiteltelenítettek. László Zsolt a szemlén a legjobb színésznek járó díjat kapta alakításáért, mely kétségkívül messze jobb volt, mint amit a karakter szájába adott szövegek ismeretében feltételeznénk. De hiába a remek színészi játék, mégsem tudjuk megszeretni Gyulát – csakúgy, ahogy senki mást sem a filmben: Hules Endre kisstílűek, opportunisták, megalkuvók, szűklátókörűek, stb. díszes kis gyülekezetét álmodta filmvászonra, olyan emberekét, akikkel nem csak hogy nehéz, de akikkel nem is akarunk azonosulni.
A film egyértelműen legnagyobb erőssége a tánc. Merthogy egy táncfilmről van szó. A Honvéd Táncszínház és Zsuráfszky Zoltán koreográfus kifogástalan munkát végeztek: a táncjelenetek gazdagok, szemgyönyörködtetőek, közérthetőek – pontosan olyanok, amilyeneknek egy táncfilmben lenniük kell. Örülök, hogy született itthon egy táncfilm, mert az bizony nagyon jó dolog. A jövő táncfilmkészítői – hogy ne csak szülessenek, de jó táncfilmek születhessenek – tanulmányozzák Carlos Saura életművét – ő aztán tudja, hogyan koreografálja a drámát –, mi pedig érjük be addig Hules Endre akaratával. Vagy ne érjük be, és vegyünk jegyet a Honvéd Együttes legközelebbi színházi előadására...
