A Spiró György Kvartett című drámája alapján készült mozidarab inkább tévéjáték, mint valódi film. Négy közepesen megírt figura, Feleség, Öreg, Nő, Vendég, és négy jó színész, Molnár Piroska, Lukáts Andor, Bertalan Ágnes, Blaskó Péter alkotja ezt a két furcsa párt.
Spiró György ifjúkora nagy, látomásos történelmi drámái után már jó ideje az úgynevezett "Zeitstück" műfajában dolgozik: aktuális problémák, korfestés, naturalizmus, az élet prózája. A Kvartett éppen ilyen darab. Sajgó problémát érint: a Vendég hazajön Amerikából, hogy meghálálja gyermekkori ismerősének, az egykori pufajkásnak élete egyetlen jótettét, a jelenleg egy lerobbant lakótelepen élő Öreg 1957 januárjában ugyanis figyelmeztette a Vendéget, szökjön meg küszöbön álló letartóztatása elől. A disszidens Vendég virággal érkezik, kocsit, hitelkártyát hoz ajándékba a családnak. Ám itt jön a fordulat: az Öreg nem akarja megismerni azt, akit egykor megmentett, egyszerűen letagadja a múltját, és visszautasítja a jótéteményeket. Inkább szarházinak tetteti magát, csak hogy hűnek bizonyuljon az Eszméhez.
Kicsit tézisszerű a felállás, ami önmagában nem lenne baj, ám az már probléma, hogy az író nem sokat tesz feloldása érdekében; nem plasztikusan kidolgozott drámai személyeket, de sokkal inkább beszélő fejeket látunk. A Vendég eleinte joviális, zavartan barátságos, később laposan unalmas; az amerikai életformáról, az önző pénzvilágról előadott monológjai közhelyesek. Elmondja, hogy magányos, frusztrált, ám ezek csak szavak, belőlük mégsem ismerjük meg, ki is ez az ember, mitől szenved: Blaskó Péter hálátlan szerepet kapott. Molnár Piroskának se sok játszanivalót írt Spiró, műveletlen, kissé bizalmatlan prolifeleség, folyvást szvettereket köt, legfőbb gondja a mákos tészta megmelegítése. Nyilvánvalóan szereti félőrült férjét, az Öreget, de hogy mi áll e szeretet vagy kitartás hátterében, azt egyik alkotó sem köti a néző orrára, így aztán nem kötheti Molnár Piroska sem.
Az Öreg már hálásabb szerep, de itt is csak közhelyekbe ütközünk. Szenvedélyes munkáspárti ez az egykori pufajkás, de Lukáts Andor szerint a szenvedélyt csak emelt hanggal (vulgo: üvöltéssel) ábrázolhatja egy színész. Csendesebb pillanatai az emlékezetesek: amikor a Füzetről mesél, amelybe hetente háromszor másolja be a könyvtárban a régi Népszabadságot, így akarván megőrizni a múltat, vagy arról, hogy ő nem lehet hűtlen a régi "szakikhoz", ezért is utasítja el a Vendég ajándékait. Itt komoly kérdéskört fogott meg az író, de nem volt ereje, türelme, szíve becsületesen kidolgozni. Még ennél is fölületesebben hagyta magára a Nő alakját. Bertalan Ágnes mindent megtesz, hogy bemutassa ezt a kiégett, pénzsóvár, középkorú asszonyt, aki kapásból képes kiszámítani, hogy napi árfolyamon hány forint tízezer dollár. Mindent megtesz a színésznő, de nagy igyekezetében olykor túlságosan is karikatúraszerűre veszi szerepét, bár a nézőknek háttal elmondott cigarettás monológja így is emlékezetes marad.
Recenzens mindvégig úgy beszélt e filmről, akárha színdarab lenne. Tudatosan. Ugyanis tévéjátéknak látta Vecsernyés János filmjét, és ezt a legkevésbé sem megrovóan mondja. Egyetlen nyomorúságos lakótelepi konyhában játszódik az egész mű, és ez fölöttébb intimmé, kamarazene-szerűvé teszi a komponálást. Ilyenkor megnő a közeli képek jelentősége, és Vecsernyés él a lehetőséggel, az emberi arcot, az apróbb gesztusokat, az alig észlelhető rezdüléseket állítja a középpontba, s ez olykor szép pillanatokat teremt. A film éppen akkor válik kínossá, amikor filmszerű akar lenni, amikor kimegy a konyha szűk teréből, és felidéz bizonyos emlékképeket: a régi focizást, a kőbányai házat vagy a New York utcáin közönyösen áradó tömeget. Ezek illusztrációk, mégpedig a roszszabbik, a szájbarágós fajtából.
Mégsem érdektelen mozi. A benne lévő, mondjuk így, igazságszeretet megóvja attól, hogy értéktelen legyen. Sok ilyen film kellene, de azért gondosabb kidolgozásban. Várjuk ki a végét.
