Telt ház mellett zajlott az "Első TranzDanz világtalálkozó", Kovács Gerzson Péter húszéves együttesének ünnepi záróakkordja. Kovács Gerzson Péter, Horváth Csaba, Dresch Mihály és Szelevényi Ákos művészetből és barátságból egyaránt ízelítőt adott a Magenta II. esten.
Amit Horváth Csaba a Flamingó című táncmonológban véghezvisz, az leginkább a szobrászattal rokonítható. Ennek több oka is lehet, az egyik talán a mottóként is jelzett rilkei kötődés. Rilkéről - aki Rodin művészetének megszállottja volt - a töredékes forma, a torzó felmagasztalásán túl az is tudható, hogy hitt a "szegény", azaz a névtelen, verbálisan nem definiálható mozdulatokban. Ez nem egyenlő azzal, hogy valamiről nehéz beszélni, ez annyit jelent, hogy megnevezhetetlen. Ez az állapot az, ahová Horváth Csaba szólója is tehető. Egy önmagába tartó, kínzó belső monológnak vagyunk tanúi. Mintha minden vissza lenne rombolva az alapokig. Csak egy összeroskadt test maradt, szinte csak jelzésszerű életfunkciókkal. Néma sikoltásra nyílt, eltorzult arc, bennszorult fájdalom, esetlen, erőtlen csapkodás, apró, tehetetlen kézmozdulatok. Horváth Csaba, mint általában, most is szinte rátapasztja teste minden rebbenését Dresch Mihály zenéjére, de táncát olykor vissza-visszatérően állóképpé dermeszti. Aztán halkan énekelni kezd, magához öleli a bánatot. A minimálmozgás, a redukált eszközök így kicsit kibővülnek a szóló második részében: egy fájdalmas szoborember rója a négyzeteket zenésze körül, egy valamikori Duhaj, egy néhai Mandarin. Egy, a Nagyvárosi ikonokból ismerős, magába fordult és magányos, titkos jelnyelven végső rejtélyeket matató megszállott. Nézem a színpadot és egy villámsújtotta embert látok, valakit, akiben csikordulva megállt az idő.
A Magenta II. második részében Kovács Gerzson Péter a Hic et nunc-kal szintén lezúzza a mozdulatokat, de egészen más módon. Nála a tánc végletes redukálása mindig ironikus.
A táncos zenésztársa Szelevényi Ákos: a kettős a színpadot kettészelő fénycsík hátsó pontján hajladozik, olykor szinte egymás torz tükörképeként. Sokáig csak a sziluettjük látszik, Kovács Gerzson Péter ebben az előadásban is a már ismert, csak rá jellemző parodisztikus antihőst hozza, a hőzöngő, trotyilábú, égnek emelt arcú, mulató figurát, aki fura súlypontbillegetésével olyan, mint egy össze-vissza rángatott bábu. Grimaszba csavarodott arc, groteszk gesztusok, jelzésszerű, gunyoros mozdulatok: egy mindentudó test intelligens, könnyed játéka. Metsző gúny, nagystílű ripacséria. A táncos és zenész viszonya rafináltabb, mint Horváth Csabánál - akinél a zene és tánc szinte összeolvadt -, Kovács Gerzson Péter inkább ellenpontozza a ritmust, végül egyenesen kakaskodó párbeszéddé, feleseléssé fokozza fel a kettejük dialógusát. Felszabadult összjáték, jelentéses záró képsorokkal.
Kovács Gerzson Péter és Horváth Csaba, a két szakadár, mégis örökké hűséges néptáncos, a hazai kortárs tánc öntörvényű, monomániás maximalistái ezen az estén ismét megmutatták, miért megkerülhetetlenek. Húszéveseké a világ.
