Divatdiktátorok (1994)

Nem állítjuk azt, hogy ez lenne a már elhunyt Robert Altman (A játékos, Rövidre vágva) legjobb munkája, ahogy azt sem jelenthetjük ki, hogy valóban jó filmről van szó – az Imdb-n jelenleg kerek 5 ponton áll -, de ha a divatról van szó, megkerülhetetlen darab. Már csak azért is, mert konkrétan a valódi Párizsi Divathéten játszódik, tucatnyi világhírű divattervezőt, szupermodellt és hírességet vonultatva fel a kissé katyvasz történet előterében.

Hősei fotósok, újságírók és gazdag sznobok, akik a divathét vonzásában keringenek és néha elképesztő ostobaságokat művelnek vagy mondanak, mint amikor az egyik divatszindikátus vezetője olyasmit hall, amitől fogja magát, és megfullad, a rendőrség pedig meg van győződve arról, hogy gyilkosság történt.

Akinek az olyan nevek, mint Carla Bruni, Naomi Campbell, Linda Evangelista, Christy Turlington vagy Tatjana Patitz ismerősen csengenek, a Paradicsomban érzi majd magát, ha másért nem, az utolsó két percért, amikor a modellek anyaszült meztelenül vonulnak végig a kifutón.

Zoolander, a trendkívüli (2001)

Furcsa viszony fűz minket az itt egyszerre címszereplő és rendező Ben Stillerhez: néha, vagy pontosabban fogalmazva többnyire elviselhetetlenül idegesítő, de néha rendkívül vicces. Pedig rendre ugyanazt csinálja, adja balekot, mint most a kőbuta férfimodellt, Derek Zoolandert, akit a divatvilág sötét erői agymosással kegyetlen gyilkológéppé képzetek ki. Feladata eltenni láb alól Malajzia elnökét, aki meg akarja szüntetni a gyerekmunkát, ami csökkentené a cégek profitját, így veszélybe kerülne az egész ruhaipar.

Zooolander persze mit sem sejt az egészről, ahogy általában semmivel sincs tisztában, ráadásul kezd kimenni a divatból, mivel a nála sokkal menőbb és lazább Hansel (Owen Wilson) már évek óta elnyeri előle az összes díjat, egy csinos újságírónő pedig egyenesen retardáltnak nevezte.

A Zoolander parádésan parodizálja a divat világának öntömjénezését és felületességét, miközben vígjátékként is megállja a helyét, nem úgy, mint az idén elkészült folytatás, a Zoolander 2!

Az ördög Pradát visel (2006)

A Lauren Weisberger bestselleréből készült film egyszerre vezet be minket a divatvilág kulisszái mögé és működik klasszikus munkahelyi vígjátékként, ahol a szürke kis újoncnak meg kell küzenie minden akadállyal, lusta és ellenséges kollégáival, az előtte tornyosuló feladathegyekkel és persze a néha tűzokádó sárkányként viselkedő főnökével. Az illető bizonyos Miranda Priestly (Meryl Streep), a Runway Magazine főszerkesztője – a figurát a Vogue híres-hírhedt főnőknőjéről, Anna Wintourról mintázták. Neki kell megfelelnie az új asszisztensnek (Anne Hathaway), akit, csodák csodája, nem igazán izgat divat, de talán azért is alkalmas a feladatra, mert nem esik hasra minden Gucci táskától.

Ám lassan kiderül, hogy a divat többről szól, mint a csillogásról és a bemutatókról, de az is lehet, hogy az derül ki, hogy nincs semmi rossz a csillogásban és a bemutatókban, már nem emlékszem, de valami olyan mélyreható igazság jön ki a végére, hogy minden munkát lehet jól és lelkiismeretesen végezni, és akkor talán élvezni is fogjuk. Meryl Streep lubickol a remekül kitalált karakterben, Anne Hathaway szerethető, de a  legemlékezetesebb figura mégis az undok kolléganő Emily Blunt alakításában.

Brüno (2009)

Azt senki sem mondaná, hogy Brüno lenne Sacha Baron Cohen legjobban kitalált figurája vagy legerősebb filmje, mert nem az, sőt, de hé, nem vagyunk mi perfekcionisták, és ez az ember még a rossz filmjeiben is baromira szórakoztató – kivéve a legutóbbi munkáját, az Agyas és agyatlant. A még a Da Ali G Showban kitalált karakter egy meleg, fashionista, osztrák divatmániás riporter, a Funkyzeit műsorvezetője, Brüno Gehard, aki természetesen Amerikába indul, hogy egy áldokumentumfilm keretében ismét bolondot csináljon mindenkiből, aki az útjába kerül.

A Borat mintájára a tényleg rettenetes Brüno mindenkit becserkész a divat világában és azon túl, telefonját egy fekete kisbabára cseréli, és a siker érdekében még heterósítani is hajlandó magát, de az érzelmeinek ő sem parancsolhat. A legjobb rész, amikor gyerekmodellek szüleivel tart szereplőválogatást, akik sorra beleegyeznek az olyan marhaságokba, mint hogy a kicsik „elavult nehézgépekkel”, méhrajokkal vagy száguldó járművön dolgozzanak. Amerika sajnos néha ostobább, mint Brüno!.

Egy boltkóros naplója (2009)

Még egy filmre a vígjátékoknál maradva lássuk a divat világát az ún. végfelhasználó, az egyszeri vásárló szemszögéből! Rebecca Bloomwood majdnem olyan ostoba, mint az imént emlegetett Brüno – míly ironikus, hogy az őt alakító Isla Fisher pont Sacha Baron Cohen kedvese -, és életének egyetlen célja van: vásárolni. Szép, drága és főleg márkás ruhákat vásárolni, még akkor is, ha erre a sokadik hitelkártyáján sincs fedezet.

Amikor a betegsége az anyagi csőd szélére sodorja, Rebecca kénytelen munkát vállalni, és egy pénzügyi tanácsadó lapnál helyezkedik el. Itt aztán hamar népszerű lesz, mivel cikkeiben a közgazdasági folyamatokat egyszerű ruhavásárlásként leírva teszi közérthetővé, és felfigyel rá egy kedves munkatársa, aki azonban mit sem sejt a vásárlási mánia férfiakra gyakorolt veszélyes hatásáról.

És bizony vannak olyan lányok – sőt, férfiak is – mint Rebecca, belőlük él a divatipar és levetett, vagy talán sosem hordott drága ruháikat vesszük meg fillérekért a turkálókban – Isla Fisher pedig egy cuki csaj.

Coco Chanel (2009)

A filmnek két óriási erénye is van: Audrey Tautou végre nem cuki-muki, egérszerű, mégis idegesítő figurát alakít, és megismerhetjük Coco Chanelt, akinek eddig csak a nevét tudtuk, semmi mást.

Először egy közép-franciaországi kislányt látunk, aki árvaházba kerül a nővérével, és minden vasárnap hiába várja, hogy érte jöjjön az apukája, majd egy kávéházi énekesnő lesz, elhaló hanggal, aki egy csapat részeg katona előtt lép fel. Aztán megismerjük az alacsony varrónőt, aki egy vidéki szabó hátsó műhelyében szegi fel a ruhákat, és egy kezdő kurtizánt, és a szerelmes asszonyt, aki azt állítja, hogy sosem lesz senki felesége, egy lázadó, akit a kora társadalmi elvárásai béklyóba zárnak, és aki a szeretői ingét hordja.

Coco azelőtt testesítette meg a modern nőt, mielőtt azt kitalálta volna a világ számára, és mindez rendkívül izgalmas mese – néha nehéz is elhinni, hogy a valóságról van szó.

Yves Saint Laurent (2014)

A legendás divattervező sikertörténete három évtizedet foglalt magába, amiből azok a részek a legizgalmasabbak, amelyek bemutatják Saint Laurent munkáját, érzékeltetik az alkotói folyamatot – jelen esetben például a Mondrian-kollekció születését - , mert nem elég valakiről kijelenteni, hogy egy zseni volt, majd darabjaira szedni a magánéletét, meg is kell mutatni, hogy mitől is volt az illető kiemelkedő.

Ennek az alkotói folyamatnak volt része Saint Laurent meghitt és termékeny kapcsolata múzsáival, a gyönyörű Victoire Doutreleau-val (Charlotte Le Bon), a rocksztár kinézetű Betty Catroux-val (Marie de Villepin), és Loulou de la Falaise-zel (Laura Smet, aki Johnny Hallyday énekes és Nathalie Baye színésznő lánya), és erről szerencsére a rendező sem feledkezik meg, ahogy a részletekről sem. Itt minden ruha igazi YSL kreálmány, és rendkívüli figyelmet szenteltek a részleteknek, a zenének és a látványnak. Bizony!