Erdélyben járunk, a rendszer megváltozásának idején. A változás maga egyelőre annyiban érhető tetten, hogy az egykori báró unokája, egyben utolsó sarja átveszi, pontosabban visszakapja ősei örökét, a romos kúriát, s vele a jó negyven éve úr nélküli, gazdátlan falu utolsó reményét az újrakezdésre.
A helyzet azonban koránt sem ilyen egyszerű. A faluból vannak néhányan, akik nem nézik jó szemmel a szép és fiatal, farmernadrágos bárónő hirtelen felbukkanását. Van aki pusztán egyszerű irigységből, más vélt vagy valós hatalmának (vélt vagy valós) fenyegetettsége okán. A falusiak többségének fogalma sincs arról, mi is zajlik tulajdonképpen, csak a pletyka szintjén érdekli őket a bárónő és a falu egyetlen "igazi" férfija, a mérnökúr között szövődő, a romantikát valójában teljes mértékben nélkülöző románc. Hasonlóképpen mérsékelt érdeklődést kelt az amúgy ígéretesen bontakozó háború a kis bárónő és Kis Nagy között, aki az egykori helyi kiskirály-féle, a hajdanvolt nagyobb dicsőség jelenkori keserves maradékába belesavanyodott fia: közhelyes figura, elcsépelt célokkal, unalmas érvekkel. Aztán a tanító úr egyik este a kocsmában elmagyarázza: nem számít, hogy a bárónő nem is igazi bárónő, és az öreg báróhoz semmi köze, csak az a fontos, a falu mit akar, ő legyen-e a bárónő, vagy ne legyen. Hogy kell-e úr a falunak, kell-e aki megmondja, mit hogyan kell. Ebbe aztán szépen belenyugszanak, hagyják, történjen minden úgy, ahogy történnie kell: Kis Nagyot megüti a guta, a medvét lelövik, a bárónő meg összeáll a mérnökúrral.
Ennyi volna hát a történet, ami már önmagában is kár, mert hogy tulajdonképpen kit érdekel ez az egész manapság. Nem biztos, hogy éppen ezt a témát kellett volna most vászonra vinni, de ha már mégis, akkor legalább valamilyen létező és elfogadható igénynek megfelelve, és ne ilyen "összerakjuk azt jóvan" színvonalon. Az egész filmen látszik a hozzáértés, a rutin, valószínűleg az alapokkal van a baj. A motiváció általános hiánya látszik a legkézenfekvőbb magyarázatnak erre a filmre. Az alkotók motivációja már ugye eleve kérdéses. Motiválatlanok a karakterek, érthetetlen, hogyan kerülnek a képbe, mért ezt akarják és mért csak ennyit. Motiválatlan a kamera is, megmondták neki, mit vegyen, és azt veszi, de csak úgy, minden meggyőződés nélkül, semmi jellegzeteset, izgalmasat vagy legalább határozottat sem látunk. Ami pedig a legszembetűnőbb, hogy a színészeket is elfelejtették motiválni. Talán nem szóltak nekik, mit kell eljátszani, vagy ha igen, nem magyarázták el kellőképpen. Önmagukban is szétesnek, összejátszásról, egy határozott irányba való törekvésről pedig szó sem lehet.
Ismét egy kudarc, úgy látszik, a magyar nem, vagy csak nagyon ritkán tud másfél órában fogalmazni. (Bár régebben tudott. Tán elfelejtette, hogyan kell.) Nem muszáj dolog ez azonban, nagyon sok ügyes, sőt határozottan jó rövidfilm készült az elmúlt években, amiket összefűzve, akár epizódfilm formájában egész bátran a közönség elé lehetne engedni. Sokkal inkább, mint jelen darabunkat.
