A Twilight-saga legfrissebb felvonása messze a legjobb az eddigi darabok közül - még ha a mérce igen alacsonyan is volt. Műérzelmek helyét felvették a majdnem igaziak, s végre értékelhető akciójelenetek is ellensúlyozzák a nyálas szerelmi háromszöget.
Akik nem vesznek részt egy aktuális tömeghisztériában, fölényes mosollyal vagy tettetett aggodalommal szemlélik a vele kapcsolatos eseményeket. Amikor az Alkonyat-filmekről beszélünk, nehéz a körülöttük gyűrűző tinihype-ot félretenni, hiszen mégis csak rajongók ezrei vertek sátrat a mozik előtt, hogy mielőbb láthassák a legújabb részt, Robert Pattinson körül nagyobb hisztéria van, mint Leonardo DiCaprio körül valaha, 2008 óta pedig kamuvámpírnak lenni sokkal menőbb, mint emósnak. Az érzelmes vérszopók trendet teremtettek, az, hogy miért, eddig nem egészen volt tiszta, a harmadik részben derül fény először a vámpír-titokra.
A Napfogyatkozás nem véletlenül sikerült a legjobban az eddigi darabok közül, hiszen új rendező kezébe adták az irányítást. David Slade készített már videoklipet Aphex Twinnek és a System of a Downnak, a vámpírfilmekben is járatos (30 nap éjszaka címmel forgatott egy hamar elfeledett horrort), a Cukorfalat című alkotása - amiben a tizennégy éves Ellen Page kínoz egy pedofilt - pedig mindenképp említésre méltó. A vérfrissítés bőven ráfért a Twilight-sagára, míg az első résszel nem volt nagyobb baj, csak szimplán sablonos és üres lett, addig a másodikat már végigülni is külön művészet volt, a vontatott cselekménynek egyáltalán nem segítettek a kitartott hegedűhangokkal könnyekre apelláló, romantikusnak szánt jelenetek. Az új rendezőnek egy, az eddigieknél sokkal fordulatosabb szkript segítségével utolsó nekifutásra végre sikerült hitelesen összepasszintania a természetfeletti és az emberi erőket, bebizonyítva azt, amit eddig is sejtettünk: egy vámpír-ember-vérfarkas szerelmi háromszögben bőven rejlenek lehetőségek végletes érzelmi játszmákra.
Bellának és Edwardnak megint meg kell küzdeniük a fenyegető külvilággal és a köztük lévő érzelem lehetetlenségével, ezúttal azonban nem nyomasztanak minket agyon az érdektelen történések körül köröző kamerák, a közéjük álló különféle akadályok most a feszültség fenntartására szolgálnak. Kapunk egy szupergonosz újszülött vámpírokból szerveződő hadsereget, ami főhősnőnk vérére szomjazik, valamint egy örök dilemmát: vajon az állandóan félmeztelen, kockás hasú, forróvérű farkassal, avagy a kissé régimódi, de jó pár év tapasztalatát hordozó jéghideg vérszívóval érdemesebb együtt lógni? A szerveződő hadsereg apropóján megismerjük pár mellékszereplő izgalmas múltját, az első rész baseball-meccséhez hasonlóan látványos akciójelenetekkel megspékelve, a vámpír kontra vérfarkas szálban pedig végre olyat látunk, ami eddig valamiért kimaradt az érzelmesnek kikiáltott sorozatból: igazi érzelmeket.
Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy a két év közös munka során a fiatal színészek a lehető legkülönfélébb módokon gabalyodtak össze, így sokkal felszabadultabban játszanak, végre látunk őszinte arcrezdüléseket Pattinsontól és Taylortól is. Másrészt az ügyesen felépített történet nem csak a főhősök közötti szerelemre koncentrál, a többi szereplő viszonyait ugyan olyan részletesen bemutatja, mint Bella többi fontos kapcsolatát. Ez pedig most nem időhúzáshoz és nyáladzáshoz vezet, az indokolt flashbackek és kitérők alapozzák meg a meglepően visszafogott, jól kiérdemelt happy endet, a földöntúli szerelem végre méltó helyére kerül.
Persze azok, akiket eddig nem érintett meg a vámpír-melodráma nagyszabású érzelmekről regélő, divatos műfaja, most is fanyalogni fognak A Napfogyatkozás azonban sok körrel lehagyja a széria előző darabjait, élvezhető lehet olyanok számára is, akik nem élnek két éve Pattinson bűvöletében. Egyrészt azért, mert fellazult az első részek szikár komolykodása, elhintett poénokkal kacsintanak ki az alkotók, mi pedig fellélegzünk: végre nem erőltetnek ránk indokolatlan, hamiskás fennköltséget, vagy legalábbis sokkal kevesebb részében a filmidőnek. Másrészt pedig azért, mert ezúttal egyensúlyban van az akció és a lelkizés, nem nyomasztanak minket agyon sokadjára ismételt szólamokkal (de legalábbis sokkal kevesebbszer).
A legfrissebb rész kellemes, helyenként megkapó, kicsit ritkábban leleményes kis film lett. Talán a következő részben sikerül véglegesen megszabadulni a maníroktól, és még a szőrösebb szívű mozizók sem szégyellnek majd elérzékenyülni pár órára.
