A Szemfényvesztők tanulsága röviden összefoglalható: ha valaki bűvészes filmet akar rendezni a 21. században, csak akkor vágjon bele, ha biztos benne, hogy fenn tudja tartani a néző kíváncsiságát és érdeklődését a csoda iránt. Ja, és nem árt, ha le is tudja zárni a mondandóját – ugye, Mr. Leterrier?
A mai világban, amikor a mindennapi lét sok ember számára egyre szürkébb és örömtelenebb, hatalmas igény van a bűvészekre mint a „varázslat” hétköznapi képviselőire. Nem csoda, hogy alig van manapság olyan ember, aki ne hallotta volna például Dynamo nevét, vagy ne ragadna ott egy-egy hasonló műsor előtt a tévéjét kapcsolgatván. Közel sem halott ötlet tehát 2013-ban egy "bűvészfilm" elkészítése, hiszen a legutóbbi kiemelkedő alkotás ilyen téren (Christopher Nolan A tökéletes trükkje) már idestova hét éves.
Hasonlóképp gondolkodhatott Louis Leterrier (A hihetetlen Hulk, A titánok harca) is, aki a rendkívül egyedi ötletekkel kecsegtető vállalkozáshoz a biztonság kedvéért meghívott még egy csokornyi sztárt is, és elkészítette az idei nyár egyik nagy blockbusterét. Az azonban már nem feltétlenül csupán rajta múlt, hogy a vicces beszólásokkal tarkított heist-bűvészfilmként aposztrofálható Szemfényvesztők kissé félresiklott, és az eleinte feszült izgalmakat tartogató alkotásból a végére lezáratlanság érzetét maga után hagyó katyvasz lett. Na, de ne szaladjunk ennyire előre!
A film alapszituációja szerint adott négy szemfényvesztő, akik más és más bűvészeti ágat képviselnek: az irányításmániás Daniel Atlas (Jesse Eisenberg) a kártyatrükkök, a mindenkit elemző Merritt McKinney (Woody Harrelson) a mentalizmus, a nemrég még csupán bűvészsegédként dolgozó Henley Reeves (Isla Fisher) pedig a szabadulóművészet mestere, míg az őket példaképként bálványozó Jack Wilder (Dave Franco) zsebtolvajlásban és zárfeltörésben jeleskedik elsősorban. Őket hívja össze egy rejtélyes, személyazonosságát felfedni nem kívánó alak egy találkozóra, ahol egy bombasztikus terv részleteit ismerhetik meg, melynek teljesítése után megkaphatják a legnagyobb jutalmat, amit bűvész csak kívánhat magának…
…legalábbis a munkájával szerzett hatalmas vagyonokon kívül. Hiszen eleinte nehezen összeszokni látszó társulatunk ugyan bűvésztrükkök és monumentális show-műsorok keretében csapol meg bankszámlákat és tör fel (mindenki számára érthetetlen módon) több ezer kilométerre lévő bankfiókokat, az így szerzett pénzből azonban egy centet sem tartanak meg maguknak, ehelyett az arra érdemesebbnek tartott közönségük fejére szórják. De hogyan képesek erre? És miért ez az adakozás? Talán afféle 21. századi Robin Hoodokkal van dolgunk?
Nem igazán, de sajnos ez az a pont, ahol egyrészt kőkemény spoilerekbe csapna át ez az írás, ha felelnék, másrészt – és ez a rosszabb hír – van olyan kérdés, amire egyáltalán nem kapunk választ a filmből (és itt nem a trükkök megoldásaira gondolok). Pedig nem ártana. Úgy látszik azonban, hogy a sok bába közt ismét elveszett a gyermek, a film stáblistáján ugyanis nem egy, nem kettő, hanem mindjárt öt forgatókönyvíró nevét láthatjuk, ami – mint tudjuk – az esetek 99,9%-ában nem jelent jót.
Sajnos most sem jelentett, de hál’ Istennek azért nem arról van szó, hogy nézhetetlenül pocsék film lenne a Szemfényvesztők (hogy is lenne az, ha a mellékszereplők között is olyan neveket találunk, mint például Michael Caine, Morgan Freeman vagy Mark Ruffalo), hanem inkább arról, hogy a szűk két órán keresztül fenntartott izgalmak után különösen feltűnő az összecsapott, számos szürke foltot maga után hagyó zárlat, melynek következtében kissé rossz szájízzel hagyhatjuk el a mozitermet. Ettől függetlenül azonban bőven megérdemli a film az alábbi pontszámot.
Értékelés: 8/10
