Mit akarhattak a készítők? Vicces filmet komoly témáról? Komoly filmet vicces témából? Miért, ó miért készült el a Dumapárbaj?!
Ne higgy el semmit, amit ebben a filmben látsz, semmi nem igaz belőle! Hamis pillanatképek a valójában egyszerűen működő Dumaszínházról, allűrök sztárokról, akik (eddig) végletekig kerülték a celebritást, hazug valóság Budapestről és a showbizniszről – a Dumapárbaj valamiért betegesen torzít a stand-up világán. Mindez nem feltétlenül jelentene bajt, csakhogy erre nem volt semmi szükség. Akkor miért?
Egy kiégett humorista pályájának leáldozó szakaszába pillantunk bele: Kalmár Tamás (Hadházi László) erőltetett poénjaira egyre kevesebben kiváncsiak, de hírneve még biztosít neki főműsoridős perceket a kereskedelmi tévében. Csakhogy egyre erősebb konkurenciát támaszt felé a fiatal Nagy Tóbiás (Kiss Ádám), Tamás viszont nem hajlandó osztozkodni a diadalban, és inkább választja a teljes meghátrálást, mint a megalkuvást.
Mire számítunk a Dumapárbajtól? Én poénokat és kulisszatitkokat vártam. Ezekből egyiket se kaptam, ez a vígjáték ugyanis egyáltalán nem vicces, nagyjából kétszer nevettem a játékidő alatt. Humorforrásnak olyanokat szántak, minthogy az (egyébként ügyesen) kövérre maszkírozott Eszenyi Enikő gusztustalanul eszik. Vagy hogy Gubik Áginak hideg vízben kell zuhanyoznia. A stand-up betétek pedig nem működnek, és ezt a forgatókönyvírásban is résztvevő Kiss Ádámnak és Hadházi Lászlónak tudnia kellett volna, a stand-up előadásoknak ugyanis íve van, felépítése, nem pedig pusztán csak viccek halmazából áll.
Alapvetően azonban kibírta volna a film a humortalanságot, hiszen – ahogy azért azt az empátiával bíró emberek sejtik – a humoristák élete egyáltalán nem fenékig tejfel. Jól mutatja ezt, hogy a stand-uposokról szóló filmek általában drámák, mint az Ember a Holdon vagy a Ki nevet a végén?. Kalmár Tamás története is sokkal komolyabb, mint ahogy itt tálalják, hiszen az elmúlásról, egy élet munkájának elavulásáról szól. Érdekes, hogy ezt a témát kicsit másképp, de éppen a közelmúltban dolgozta fel Chris Rock a Top Five című filmjében, ahol a főhős egy nap úgy dönt, a továbbiakban nem komikusként, hanem drámai színészként akarja megkeresni a betevőt, a környezete viszont a döntését egyáltalán nem tolerálja.
Nem az a legnagyobb baj a Dumapárbajjal, hogy nem vicces, hanem az, hogy az utóbbi évek legrosszabb forgatókönyvével rendelkezik. Mondok néhány példát: több karaktert is ostoba szokással árnyalnak benne, Vajdai Vilmos produceri figurája (Kolostori) például annyi, hogy indokolatlanul gyakran fújja be magát parfümmel. A Tóbiás barátnőjét játszó Jordán Adélnak (Barbi) pedig az az egyetlen tulajdonsága, hogy gyakran cseréli a parókáját. Nem viccelek, e két főszereplő személyiségéről ennyit tudunk meg, és ezeknek semmilyen szerepe nincs. Érthetetlen az egész: ahogy a humoristáknak szólniuk kellett volna a humor hiánya miatt, ugyanúgy a Katona József Színház (Vajdai, Jordán) kiemelkedő tehetségeinek is jeleznie kellett volna, hogy ez gáz, ennyivel nem lehet ábrázolni egy mellékszereplőt. Ugyanígy rejtély, hogy ha már négyen (!) írták a film forgatókönyvét (és ebben nem számoltam bele a két stand-up komikust), akkor miért nem kérdezték meg a Dumaszínház vezetőjét, az egész jó szkripteket jegyző Litkai Gergelyt erről. És hol a Filmalap forgatókönyv-fejlesztése?! Elvileg pont az ilyenek elkerülése érdekében alakították át néhány éve a teljes hazai filmfinanszírozást!
A viccek mellett kulisszatitkokat vártam volna, és amit helyette kaptam, az már egyenesen felháborító. Pályám során volt szerencsém egy évig dolgozni a Dumaszínházban menedzserasszisztensként, és nagyon szerettem: a társulat humoristái elképesztően közvetlenek, két lábbal a földön járnak, kedves, rendes, allűröket kerülő emberek. Menedzsereik (akiket most nem neveznék meg név szerint) pedig egyáltalán nem olyanok, mint Vigéc (Eszenyi Enikő – mellesleg ő a legjobb a filmben), hanem karakteres, tökös, szórakoztató, de mégis teljesen emberi alakok. Nem értem, hogy amikor ők ilyen jó alapanyagot adtak volna, miért kellett létrehozni a moziban ábrázolt, hamis világot. Miért kell félrevezetni a nézőket, ha egyszer a valóság maga is szórakoztató? Persze lehet fiktív világokat vászonra álmodni, de akkor ne mossák össze a valóságot a fikcióval olyan elemek által, mint ami a cím és a színház nevéből, a műsorfelvétel helyszínének hátteréből vagy a tévés programigazgató nevéből fakad. A részemről megbocsáthatatlan, amit a Dumapárbaj tett, mert egy dolog rossz forgatókönyvet írni, és más dolog átverni az átlagembereket. Az már nem vicc.
