Bennett Miller rendező igen egyéni módon képzeli el az életrajzi film műfaját. A hollywoodi recept általában egy ilyen mű esetében egyértelmű: mutass be egy bogaras, ám alanyi jogon zseniális embert, akit nagyon nem ért meg a világ, míg, mint a mesékben, egyszer csak megkapja a már rég kiérdemelt dicsőséget.
A Foxcatherben az a különleges, hogy Miller olyan egyedi filmnyelvet alkalmaz, mintha életében nem járt volna még Hollywoodban (pedig...). Képes úgy megrendezni egy lélektani drámát, hogy csak képeken keresztül bontja ki a feszültséget. Azaz úgy pszichologizál, hogy nem pszichologizál. Nincsenek szájba rágott nagy monológok, dagályos dialógusok, hogy milyen csodálatos emberek vannak körülöttünk, így az általában hatásos, ám mesterkélt kötelező drámai csúcspontok is elmaradnak. Van helyette komótos tempó, a cselekmény helyett inkább lélektani csendek, de az egész mégis majd szétrobban a feszültségtől.
Miről is van szó? Miller, csakúgy, mint két korábbi filmjében (a zseniális Capote és a korrekt Pénzcsináló), a Foxcatcherben is megtörtént esetre lelt: az olimpiai aranyérmes birkózó fivérek, Mark (Channing Tatum) és Dave (Mark Ruffalo) Schultz, illetve a birtokukon birkózók számára a családi birtokán edzőközpontot létesítő milliárdos, John du Pont (Steve Carell) viszonyát boncolja. Egy átlagembert nem biztos, hogy érdekli a birkózás és lelkizés egyvelege, de a sport itt csak a felszín.
Három elképesztően különböző ember triumvirátusát látjuk: Mark, a kissé drabális, érzelmi és értelmi szinten befolyásolható óriás, Dave, a néha gondoskodó, néha a maga útját egyengető báty, illetve az introvertált milliárdos, akinek mindene megvan a világon, de sehogy sem tud megfelelni az anyjának (Vanessa Redgrave), aki a lovait sokkal többre tartja, mint a fiát. Mint Miller filmjeiben megszokhattuk, a színészi alakítások kimagaslóak: míg Channing Tatum most bizonyítja, hogy bizony ő komolyan vehető színész, a show-t mégiscsak az eddig főleg komikusként ismert Steve Carrell „lopja el”. Amit nyújt, az tényleg reveláció a javából.
A három férfi viszonyrendszere folyamatosan változik: először Mark du Pont a kedvenc,majd úgy tűnik, hogy Dave az, mindeközben a két testvér egymás iránti bizalma is megroppan. Ám mélyen elnyomott, tragédiához vezető feszültség gyülemlett fel kettejükben. Az eredmény egyszer csak az arcunkba robban: gyilkosság. Még ha sikerül is maradéktalanul dekódolnunk a Miller által egészen rejtélyesen kezelt lelki folyamatokat (vitákat például csak látunk, nem hallunk), az eldördülő lövések sokkolók. Nem azért, mert megtörténnek, hanem ahogy megtörténnek.
