Egy árnyalattal jobb a film az elvártnál. Mert amikor beülünk, nyilván arra gondolunk, hogy megint egy önismereti másfél órán veszünk részt, ennyit látnak, ennyit értenek Magyarországból, és körülbelül ennyire is vagyunk érdekesek Angliából nézve: a medvék földje.
De a filmbéli okostojás azt mondja, nem is, medvék Romániában vannak. Na jó, de ha átjönnek a maciútlevéllel a határon, akkor mi van? És tényleg átjönnek, átsétál egy Dörmögő Dömötör a háttérben. Ez Magyarország. Meg az, ahol bármikor megtámadhatja az itt kirándulókat egy csapat oroszul beszélő gépfegyveres eszelős. Ahol emberhúst sütnek a pástétomba, sőt nemcsak húst, de tömött fogat is, és ráadásul hiába van hús a tésztában, a szöveg fordítója ragaszkodik ahhoz, hogy tortának nevezze az ételt a feliratokon. Szóval nem tévednek az angolok nagyon sokat: barbárok földje. Az erdei házikón sem kellett sokat igazítani, tényleg ilyen ronda építmények vannak itt mindenfelé, és egy B kategóriás mozi aligha fogja a szemeket felnyitni: így élünk. Embereket ugyan nem gyilkolnak a magyar reklámfilmek névtelen hősei, de ez különbözteti meg a dokumentumfilmet a játékfilmtől.
A Csapatleépítés nem nagyon bonyolult horror: angol fegyvergyár munkatársai jönnek csapatépítő tréningre Magyarországra, de nem tisztázott okokból ijesztgetni és mészárolni kezdik őket az őslakosok, valamint a velük szövetséges oroszok. Ez a vonulat teljesen szokványos, vér, nyomasztó zajok, sötét árnyak a háttérben, sikolyok és ordítások. A trükk nem itt van, hanem hogy a mezei horrort humorral keverik. Először óvatosan, aztán egyre harsányabban, ha ülnének is a moziban, talán harsány lenne a röhögés is, amikor a szerencsétlen levágott lábú ember végtagját meg akarják menteni, de ehhez ki kell venni a söröket a hűtőszekrényből. És még, sajnos ez sem elég, a fél láb túl nagy, le kell szedni róla a büdös cipőt és a zoknit, és úgy beerőltetni a szőrös csonkot a hűvösbe. A Monty Python szelleme nem hagyta el teljesen a brit filmkészítőket.
Más kérdés, hogy a két műfaj keveredésének mennyire örül a közönség. Az az érzésem, hogy semennyire, a szombat esti előadás hozzávetőlegesen nyolc nézőjéből kettő idő előtt távozott, ők nyilván nem szeretik, ha a film hatására kikívánkozik belőlük a vacsora, és este a lépcsőházban folyton hátra kell nézniük, hogy nem követi-e őket valaki. Az ennél is érzékenyebb közönség meg nyilván bele sem kezd a filmbe, csak egy horror, sztárok nélkül, a leghíresebb közreműködő, Tim McInnerny mellékszereplő volt a Sztárom a páromban. Így aztán hiába ügyeskedik a rendező-forgatókönyvíró Christopher Smith, hiába helyez el apró Kubrick-hommage-okat, hiába helyez el cédulákat, hogy ő nem is egy ostoba horrorbolond, és hiába csinálja meg többé-kevésbé a nagy mutatványt, nem látja senki, nincs, aki tapsoljon.
