Népi rablét

A cukormázzal leöntött lidércnyomás természetesen megtörtént eseményekből táplálkozik. Egy parasztlakodalmat nézünk végig röhögve, pedig az apropó nagyon szomorú. Nem nagy poén maga a téma, sot kiábrándító, azonban az előadásmód kattanásra késztet, a túltorzított megnyilvánulásokat látva hahotázásra. Saját hülyeségeink is itt bújnak meg, csak figyelni kell. Eldugott falucska, nagycsalád - igen. Esküvő - majdnem. Szerelem, hit, mítosz - nem. Egy értékvesztett világ ez, kiüresedett rítusokat cél nélkül bolondoz végig a boldogtalanság. Ezt aztán megmondtam. Az emberek félig hisznek, félig nem. Legnagyobb bizalmuk az alkoholban és a kajában van. Amíg ezekre futja, a test él. Thúróczy Szabolcs anyakönyvvezető-sómenként robban be a két betyár (Bencze Sándor, Deák Tamás) közé. Ők már eltáncolták nekünk a nyitányt, sötétkék, meglepetéseket rejtő, bő gatyában és boleróra emlékeztető, hímzett zekécskében, fejükön kötött sapkával. Aztán bevonulnak a lányok is, azok a lányok! És ahol nők vannak, ott minden felfordul, keveredik, zutyul. A ceremónia lassacskán elkezdődik, a duhajkodás elcsendesedik, negédes anyakönyvezető-házigazdánk felteszi szokásos kérdéseit, fadarab menyasszony feje repül, a vőlegény - Pintér Béla - bevadul, kezdetét veszi az igazi mulatság. Asztalhoz ül a kétes erkölcsű társaság, olyan friss kocsonya kerül a násznép elé, mint amilyen egy szépen rezgő hájas has, majd vörösben dagadó kolbász, hatalmas kenyérszeletek, és egy disznófej. A cupák csócsálásának látványától, a szotyolahéj köpködésétől, a joggingnadrág virágmintáitól csúszunk oda, ahova a társulat szeretné. És ez nem lényegtelen. Ott tartunk azonban, hogy a szemtelen banda - az összes szereplo fekete, áramvonalas, extra-designos, hiper cyber napszemüvegben - a sárga földig issza le magát jól koreografáltan, lendületesen, látványosságokban bovelkedve. A kólát és fantát a pájinka követi, tuznyelo mutatvány, sztroboszkóp szaggatta technodivat, érzésdivat, szerelemdivat szedi áldozatait. Karaoke is vájja a füleket a javából Fresh-sel, Rózsival, vonatozással, Lagzi Lajcsival, és annak minden vonzatával. Cirádás mondatokkal, képzavarral, nyálas, csöpögos jókívánságokkal. Idoközben felvirágzik a térelválasztó elem, karácsonyi égok, klasszikus repro mellett modern ocsmányság, aztán egy arckép, fantasztikus színekben pompázó faliszonyeggé avanzsált méteráru kerül a tapétázott falra. A menyasszony ártatlansága már rég a múlté, feje zanza, vagy talán skalp, vagy kabala, esetleg ómen a volegény derekán. Hajnal felé, amikor már mindenki eltiporta, meghágta, felnyársalta egymást, szétcsókolta mocskos száját, megszabadult minden energiájától, már a fölöslegestol, akkor haza kell menni. Ahol minden ugyanaz, csak még üresebb. Csak a notórius volegény csüng a csilláron a pangó szobában. De a megszentségtelenített ara lelke nem nyugszik, visszatér, brutális haláltáncban tombolja ki életében elfojtott összes dühét és kacag. Szélsőséges kép ez a jelenlegi veszettségről. Balladisztikus tragédia ez, rítusokkal, beavatással. A balkán ritmusa dübörög be a színpadra, még ha mezőségi is az eltáncolt koreográfia alapja, amit - és más táncokat is - a csapat a darabok kedvéért tanult meg.