Bár a vígjátékok méretes sikert tudnak aratni a hazai mozikban, egy szokatlan forgalmazói döntés eredményeként a 2011-es év legjobb komédiája – Charlize Theron főszereplése ellenére – nálunk egyenesen dvd-n végezte. Az ezáltal gyorsan az érdektelenség homályába sikkadt megkésett felnőtté válás történetet az HBO-s vasárnapi premier rehabilitálhatja.
2011-ben két nagy múltú rendező fia is hasonló főhőst választott magának: a harmincas nőt, aki a kamaszkor andalító felelőtlenségében érzelmileg leragadva képtelen normális emberi kapcsolatokra. A megközelítésmód azonban merőben eltérő: míg Jake Kasdan a hálás témát aprópénzre váltva feledhető vígjátékot tett le az asztalra (Rossz tanár), addig a többszörösen Oscar-jelölt Jason Reitman nem bízva semmit a véletlenre ismét szövetkezett korábbi sikere, a Juno forgatókönyvírónőjével, Diablo Cody-val. Szerelemgyermeküket Pszichoszinglire keresztelték, de a sikertelen címferdítés ne tántorítson el senkit: a Reitman-Cody páros ismételten remek mozival jelentkezett, mely a jelenség precíz vizsgálatán túllépve lett roppant szórakoztató darab.
A frissen elvált Mavis (Charlize Theron) új regényének leadása rémítő közelségben van, de nem halad vele. Jelnek veszi, hogy köremailt kap gimnáziumi szerelmétől, Buddy-tól (Patrick Wilson), aki első gyermeke megszületését újságolja el. A sugallatnak engedve úgy érzi, kettejüket a sors egymásnak teremtette, ezért csapot-papot hátrahagyva útra kel szülőhelyére, a minnesotai kisvárosba. Mavis nem törődik az intő jelekkel és változásokkal, amelyekre a helyi kocsmában egy másik kisiklott életű közös osztálytársuk (Patton Oswalt) figyelmezteti. Például azzal, hogy választottja boldog házasember, ő pedig egykori bálkirálynőből lecsúszott alkoholista lett.
A Pszichoszingli főszereplője egyszerre szerethetően gyarló és szánni való, aki anélkül sodorja magát kínosabbnál-kínosabb szituációkba, hogy ráeszmélne elhibázott döntéseire. Charlize Theron Mavisként ismételten bizonyítja, hogy remek színésznő, akinek ezúttal nem kellett elcsúfulni ahhoz, hogy ezt észrevegyük. A film jelentős részt neki köszönheti sikerét, de Diablo Cody forgatókönyvében a mellékszereplőket is kellően érdekesre formálta, és Reitman örömmel tér vissza a Juno kisvárosi miliőjéhez. Ha van egy dolog, amit a filmnek felróhatunk, az éppen az ebből fakadó kiszámíthatóság: amíg a rendező korábban már pusztán a választott közeggel meglepetést okozott, ezúttal inkább biztosra menve "hazai pályán" játszik, a két évvel korábban remekül sikerült az Eger ura keserédes hangvételét hozva. Persze ami egyszer bevált, az miért ne működne másodszor is?
