A szerzői filmezést az ikonikus példaképek és kedvencek módszereivel ötvöző Noah Baumbach igen érdekes színfoltja a kortárs amerikai mozinak. A Linklater és Smith X-generációs körképei ihlette bemutatkozás (Kicking and Screaming), majd két hamisítatlan független komédia (Mr. Jealousy, Highball) után az igazi áttörést a saját gyermekkori élményeiből gyúrt negyedik filmje hozta meg.
Igaz, Baumbach ekkor már a New York-i filmes szcéna ismert alakja (aki Wes Anderson forgatókönyveibe is besegít), a szélesebb közönség inkább a Tintahal és a bálna után jegyezte meg a nevét. A Kramer kontra Kramer válóperes lidércnyomását az akkoriban felfutó indie családi drámák megoldásaival ötvöző fim sikere után azonban nem jött ki a lépés az író-rendező számára: a Margot az esküvőn túlgondolt erőlködése után a jól sikerült Greenberg sem keltett igazán nagy figyelmet. Baumbach ez utóbbi forgatásán került közelebb a mumblecore egyik meghatározó alakjához, Greta Gerwighez, akivel közösen dolgozták ki a következő mű forgatókönyvét. A színésznő karakterére épülő Frances Ha az improvizatívnak tűnő dialógokat a New York-i helyszínek lehetőségeivel, illetve az Y-generáció közérzeti állapotfelmérésével ötvözi. Az eredmény egy maníroktól mentes, kifejezetten könnyed és szimpatikus alkotás, mely még annak ellenére is jól esik a nézőnek, hogy túl sok eredeti ötlet tulajdonképp nincs is benne.
Főhősünk, Frances a mai huszonévesek legégetőbb problémáival szembesül: szeretné megvalósítani az álmait, de közben elhalasztaná a felnőtté válással, a felelősséggel járó döntéseket. Baumbach és Gerwig nagy dobása, hogy nem tesz úgy, mintha ez a sztori valami egetverően nagy újdonság volna. A mai New York-i fiatalok portréit úgy rajzolják meg, hogy csak egy-egy mobiltelefon vagy laptop emlékeztet arra, hogy melyik évtizedben járunk. Elődeihez hasonlóan Frances is bolyong a nagyvárosban, lakásról lakásra járva keresi az útját és barátnője komolyabb terveit valóságos árulásként éli meg. A Frances Ha elsősorban a kiválóan megírt figurák, illetve az őket életre keltő színészek miatt erős, de különösen Gerwig emlékezetes. Az író-főszereplő mackós, már-már férfias mozdulatai éles ellentétben állnak a foglalkozásával, a fizikai- és verbális ámokfutások egy végtelenül kedves, érzékeny fiatal nőt takarnak. A szerep és a művésznő közötti határvonal gyakorlatilag eltűnik: Gerwig lénye uralja a filmet, a cselekmény, a dialógok és a rendezés mind rá épülnek. Baumbach elegánsan, minden sallang nélküli követi a hősnőjét az önmagára találás rögös útján: az albérletcímek mentén elhatárolt epizódok feszesek, az érzelmek és a poénok visszafogottak.
A Frances Ha egyértelműen az ikonikus New York-filmek előtt tiszteleg, a fekete-fehér városképek, a jelenetek kibontása és a színészvezetés is Woody Allen és Cassavetes legendás műveit követik. A kallódó, álmodozó karakterekkel visszakanyarodik Baumbach debütfilmjéhez (és a fentebb már említett X-generációs alkotókhoz), de itt-ott Jim Jarmusch, illetve a francia újhullám hatása is nyilvánvaló. Ezek a főhajtások szerencsére nem hivalkodóak, gördülékenyen keverednek az alapanyaggal és egymással, így a változatos ihletforrások ellenére is kifejezetten egységes mű születik. A gondosan választott kísérőzenék is olajozottan működnek: ismerjük és szeretjük a felhasznált Stones és Bowie-számokat, mégis jó újra rádöbbeni, milyen kitűnő dalok ezek.
A hasonló nagyvárosi életérzést megfestő Girls rajongói körében a Frances Ha egyértelmű kult-státuszra számíthat – sőt, még az is könnyen előfordulhat, hogy néhány évtized múlva a hipszter-kultúra egyik kulcsfilmjeként emlegetik majd. A New York-mítosz, illetve a Pán Péter-szindróma elfogult fényezései hangsúlyosak ugyan, ám ezek elfogadása korántsem szükséges feltétele a mű élvezetének. Baumbach és Gerwig filmje nem újdonságával, nem a meglepő fogalmazásmódjával, inkább a hagyományos motívumok és eszközök hibátlan újrahasznosításával hódít. Hiába ismerősek a felvonultatott képek és a fordulatok, a szimpatikus figurák útkeresése, a megjelenített hangulatok kortól és helytől függetlenül átélhetőek. Kellemes közérzetjavító darab, a megtekintése utáni mosoly törvényszerű.
