Suha Dénest gyilkossággal vádolják. Ártatlan, de a jog útvesztőjében esélye sincs a rosszindulattal szemben. Hiába tagad, hiába próbál kikerülni az egérfogóból, már hurkolják köré a kötelet: számára sem a rendőrségen, sem a bíróságon, sem otthonában nincs kegyelem.
A történet igaz: valódi nevén Pusoma Dénes kálváriáját sokan ismerik. Egy eldugott faluban meggyilkolnak egy idős férfit. Az áldozatnál alkalmi munkát végző "Suha" Dénest tanúként idézik a rendőrségre, de rövidesen már őt vádolják. Két rutinos vizsgáló tiszt végül is beismerő vallomást csikar ki belőle: az ítélet nyolc év börtön. Suha két év négy hónapot tölt a hűvösön, amikor egy véletlen folytán megtalálják az igazi gyilkost. Hazatérhet, de faluja kiközösíti, munkát nem kap senkitől: hogy életét fenntartsa, néhány tízezer forintos adósságba keveredik, amit az állami kártérítésből szándékozik megadni. A kártalanítási per azonban egyre húzódik, közben hitelezői elveszik házát, már laknia sincs hol. Végső kétségbeesésében felakasztja magát.
Mit tehet egy jószerével írástudatlan ember a jog bonyolult világában? Mennyit érhet el, ha még a tárgyaláson feltett kérdéseket is le kell egyszerűsíteni neki? Az ilyen ember feltétlenül a vele foglalkozók jó- vagy rosszindulatára, nemtörődömségére vagy szakszerűségére van utalva, akár egy gyerek. Suha Dénesnek pedig csak hanyagság és rosszindulat jutott kegyelem helyett.
A kiszolgáltatott helyzetet, annak urait és áldozatait kitűnően mutatja be a Nincs kegyelem. Hiába játékfilm, mégis azzal az érzéssel nézzük, mintha a valóságot látnánk, minden mozzanatában hiteles. Pedig nem lehetett könnyű munka megformálni a nyomozókat, a bírónőt, a cellatársakat, a falusiakat, megérteni és megértetni az egymástól messze-távol álló emberek gondolkodásmódját. Hogy sikerült, az a remek forgatókönyv, ügyes rendezés és elsőrangú színészi játék közös sikere.
A történetet lineáris elbeszélés helyett a közepéről, a börtönből kezdve meséli a film, jó ütemben adagolva a (mindig indokolt) visszaemlékezéseket, az előzmények felelevenítését. A cellában, a tárgyaláson és a múltban játszódó jelenetek egyensúlya tökéletes. A rendezőn, Ragályi Eleméren meglátszik hosszú és sikeres operatőr múltja: igen erős képi világot teremtett filmjéhez. De a legnagyobb dicséret mégis a színészeket illeti. Közhely ugyan ezt említeni a filmkritikákban, de egyszerűen egybeforrtak a szerepükkel, mintha nem is játszanának - kivétel ez alól a nyomozót alakító Eperjes, aki eltéveszthetetlenül önmagát hozza, és a cellatárs Csuja Imre a maga eleven, gazdag játékával, de ezek sem negatív kivételek. A főszereplő Nagypál Gábor is tökéletes választás volt, egy pillanatra sem inog meg következesen adott, átélt szerepében.
Ragályi Elemér a kétes Csudafilm után értékes alkotást rendezett: mondhatni, a realista filmek mintapéldáját. Gratulálunk neki és mindannyiuknak. És legalább egy film idejéig együtt érzünk a kiszolgáltatottakkal.
