Hiába a cím – Szép versek –, ezek egyáltalán nem szép versek. Vagyis nem mind, és nem úgy szépek, ahogyan megszoktuk (?), ahogyan azt időnként olvasni szeretnénk, ahogyan régen volt. Persze, már semmi sem olyan.
[img id=487171 instance=1 align=left img]A régi – valaha ronggyá olvasott – még fekete-fehér arcképes-borítós köteteket nézegetve a polcon, némi nosztalgiával gondolok arra az időre, amikor azért lapoztuk át frissiben a kötetet, mit lehetne belőle azonnal megtanulni, elmondani. Most bajban lennék, ha ajánlanom kéne versmondóknak (persze, azért akad mondogatni való is), de még nagyobb bajban, ha irodalomtanárként elemezni kellene a kötet némely versét. Mert különös egy kötet ez a Szép versek 2013.
A sors különös szeszélye folytán a kötet első versének (a szerző Aczél Géza) első sora a következő: „nevünk sorsunk kéretlen adománya”, ezt tekinthetjük a fenti elmélkedésre válaszképp is. Szép versek – mert tradicionálisan ez a neve a kötetnek.
Az immáron negyvenkilencedik éve megjelenő kortárs magyar költészeti antológia a tavalyi év verstermésének legjavát tartalmazza, a válogató-szerkesztő Szegő János. Széles a merítés, színes a kötet, formailag, tartalmilag, vagy akárha a szerzőket nézzük.
A szerkesztés alapját a 2000, Alföld, Apokrif, Bárka, Beszélő, Élet és Irodalom, Enigma, Eső, Ex Symposion, Fél Online, Forrás, Helikon, Hévíz, Híd, Hitel, Holmi, Irodalmi Jelen, Jelenkor, Kalligram, Kortárs, Korunk, Látó, Litera.hu, Magyar Lettre Internationale, Magyar Napló, Mozgó Világ, Műhely, Műút, Népszabadság, Pannonhalmi Szemle, Prae, Székelyföld, Szkholion, Tempevölgy, Tiszatáj, Új Forrás és Vigília című lapokban megjelent versek képezik.
A beválogatott művekről sok mindent lehet mondani – jelen van a közéleti líra (mint rendesen), méghozzá a keményebb, direktebb fajtából, hogy csak Erdős Virág „slágerére” utaljak (na most akkor), de mások is kritikus szemmel nézik jelenünket – pontos áttételekkel adva korrajzot, mint Fehér Renátó (Random ország), Schein Gábor (Karácsony másnapján, 2011), Tóth Krisztina (Bánk, magában; A koravén cigány) és még sorolhatnám. Megjelenik mellettük a költői énre reflektáló hagyományosabb hang, szép példa erre a tiszta hangú Oravecz Imre néhány alkotása, vagy Markó Béla klasszikus szonettformában a művészetre koncentráló versei.
S akadnak olyan, az alkotási folyamatot leíró, vagy éppen nárcisztikus elemekben gazdag írások is, amelyek sok felfedezésszerűt nem mondanak. Vannak – mint mindig – ismert költők, akik újszerű hangon írnak; számomra most meglepetésszerűen új volt Zalán Tibortól az és néhány haiku 3. – ez egyik kedvencem lett; majd mind remek, de ez a három sor egészen szíven ütött: Ha átküldöd a / hajnalodat küldj hozzá / egy érintést is…. Szerettem Takács Zsuzsa verseit, Borbély Szilárd már-már kisprózaszerű, mégis verslüktetésű írásait, Kemény István remek szövegeit, Tóth Krisztinát – mindenestül, Kiss Judit Ágnes kamaszversét.
Örömmel, mégis szomorúan olvastam Géher Istvántól a Quid est tanár úr-at, ő az egyetlen, aki időközben megszűnt élő költő lenni, szép búcsú. A kötetben az is vonzó, hogy sok ismeretlen, vagy még nem igazán ismert kortárs költő is felbukkan benne. Ilyen felfedezés most számomra Hevesi Judit, aki kifejezetten meglepett Körforgás című versével. De ugyanilyen jó volt olvasni Szőcs Petra verseit. Szerettem némely fiatal kis szösszenetét (Acsai Roland: Tavasz, Király Levente: Esők mögött, Ughy Szabina: Február – bár most csak szemezgetek.) A tavalyi kötetből hiányzott a szerelem, ez most sem dominál – egy-két gyönyörű mondat, igaz, inkább a szerelem hiányáról vagy emlékéről, akad. (Mint Ughy Szabinánál például: …eszembe jut a lapockád hangja, ahogy ráhajtottam a fejem…)
Juhász Ferenc hosszú című versfolyammal örvendezteti meg az olvasót (Halál melletti élet. A gyermekkor gyászkertje. Öröm.), amely mellé egy formailag könnyebb vers is kerül; olvashatunk remek Lackfit, Háy Jánost, Jónás Tamást, Kántor Pétert – de már ez a szemelgetés is igazságtalan. Izgalmas, egyéni hangok szólnak – többnyire valaminek a hiányáról, elvágyódásokkal és feszültségekkel teli, vagy épp valami fásultságról. Závada Péter így fogalmazza meg: „élned sem kell, hogy elhasználódj…”
A sok számomra vonzó és igaz vers mellett, amelyek mindegyikét nem tudom felsorolni, vannak olyanok is, amelyek úgy reagálnak a valóságra, hogy teljesen elfedik azt. Olyan fantazmagóriák jelennek meg néhány írásban, vagy olyan nagyon erős áttételek, amelyeket (több évtizedes versolvasói múlttal) képtelen vagyok feloldani, értelmezni. Noha a legtöbb ilyen írás erős és szuggesztív képekkel van teli, több esetben a szerepek és történelmi távlatok olyan fátylat vonnak a gondolat köré, hogy nem jutok el hozzá. Majd még kísérletezem.
Gazdag válogatás a Szép versek 2013. S ha témái sokszor eltávolodnak bizonyos hagyományos költői szépségektől, valóságuk, és kortárs-tükröződésük, a hiányérzetek és a veszteségek feletti merengés megragadó. Ha nem is mindig könnyű – érdemes szembenézni korunkkal, önmagunkkal. Ez a valóságunk – rózsás labyrinth helyett.
