Végre, végre végre. Végre egy korrekt kis darab. Jack Finney kultikus regényének, A testrablók támadásának immáron negyedik feldolgozása nem várt felüdülés volt számomra. Izgalmas, érdekes, kifejezetten szórakoztató darab, amelynek nézése közben meglepően kevésszer tört elő belőlem a szőrszálhasogató kritikus, hogy belekössön valamibe.
Ez bizony nagy csoda. Foglalkozási ártalom, hogy a legapróbb részlet felett is nekiállok elégedetlenkedni, ahelyett, hogy átadnám magam a műnek. Szerencsére, most egészen rikán tört meg a varázs, a sci-fi iránti rajongásom végre ritka csemegével tápláltatott.
Kezdjük azzal, hogy Dave Kajganich forgatókönyvíró nagyszerű alapanyagból dolgozhatott. A történet egy titokzatos földönkívüli faj inváziójáról szól, az egyedek a szervezetbe jutva alvás közben alakítják át az embereket. Pofon egyszerű, mégis zseniális gondolat. A korábbi feldolgozásokban férfi volt a történet első számú főszereplője - a szuperemancipált XXI. században nem meglepő fordulat, hogy női szemszögből kísérhetjük végig az eseményeket. Carol Bennel (Nicole Kidman) életének leghosszabb éjszakájának lehetünk szemtanúi, amikor is meg kell küzdenie elzombisodott volt férjével (Jeremy Northam), jelenlegi pasijával (Daniel Craig), és az egyetlen csávó, akiben megbízhat, a saját fia (Jakson Bond). Hogy mit tudna ebből kihozni egy feminista pszichológus? na, de ebbe talán nem menjünk bele. Az alakítások teljesen rendben vannak, a részemről nem túl nagyra tartott Daniel Craig már-már szimpatikus Ben Driscoll szerepében. Érdekes lett volna, ha a készítők neki adják az abszolút rosszfiú szerepet - bevallom, hogy a film azon két percében, amikor kivillantotta foga fehérjét, nem győzött meg -, és Jeremy Northam melengethette volna a női szíveket. Hmmm. Talán majd máskor.
Amiért különösen hálás vagyok, hogy nem riogattak halálra a filmben. Persze kell egy kis filmzene, néha meg is ijedtünk egy picit, de csak pont annyira, amennyire a valóságban is félelmetes lenne, ha egy nyálkától lucsogó öregúr ránk vetné magát. Nem is tudom, mikor láttam utoljára filmet, ahol nem a pszichomusicblablával, hanem a valóban izgalmas történésekkel sikerült fenntartani a feszültséget. Ezért jár egy nagy piros pont.
Ha ki kellene osztanom egy feketét, azt azért tenném, mert a történet végén picit szájba rágták a tanulságot - na de legyünk elnézőek, amerikaiak is nézik a filmet... Nyilván lehetne még találni számos bosszantó apróságot - de minek is keresném őket? A film pont az, aminek lennie kell. Egy nagyszerű sci-fi, amit mindenkinek csak ajánlani tudok.
