Ráadásul megint egy kicsit kívülálló szerző kapta ezt az egyre rangosabb elismerést, aki – mint anno tavaly a majdnem irodalmon túli Barnás - , nem tartozik a fősodorhoz, nem kötődik ahhoz a belterjes-pesties kánonhoz, amely meghatározza kortárs prózairodalmunkat.

Kun Árpád évek óta Norvégiában él, mondhatni, semmi köze a brancshoz, egyfajta – kifejezetten jó értelemben vett – , rendkívül tehetséges dilettánsként tört be most az élvonalba. Ebből a pozícióból pedig szerencsére friss hanggal érkezett, amely egyáltalán nem hasonlít a bevett prózapoétikákhoz, divatos irányzatokhoz, trendi írói nyelvekhez sem. Vagyis helyzeténél fogva kívülről képes rálátni az elbeszélői hagyományainkra és a jelenleg zajló irodalmi folyamatokra. Valószínűleg épp ez az egyik oka annak, hogy ennyire izgalmasan újszerű szöveg született.

A Boldog észak ráadásul történetének valóságmagjával is tüntet: egy ténylegesen is létező ember, Aimé Billion életpályáját meséli el, egyes szám első személyben, nyilvánvalóan sok-sok fikcióval, aki azonban tudhatóan a szerző kollégája volt egy norvég idősotthonban. Miután barátságot kötöttek és Aimé sokat mesélt az életéről, Kun Árpád úgy határozott, regényt ír róla. Ennek a szerencsés, ihletett találkozásnak gyümölcse a Boldog észak.

A történet szerint a Beninben született színesbőrű afrikai férfi, aki karizmatikus nagyapjának köszönhetően kapcsolatban áll bizonyos földöntúli szellemi hatalmakkal, a vudu vallás isteneivel, egy francia kórházban és egy norvég missziónál dolgozik, így kerül először Franciaországba, majd Norvégiába. Végül Norvégiában a „kakashalmi” idősotthon ápolója lesz, és nemcsak hazára talál az északi országban, de a saját boldogsága is beteljesül.

A regény méltatói azt emelték ki, hogy hazai irodalmunkban teljesen újszerű és idegen az a pozitív léttapasztalat, amelyet Kun Árpád – vagyis afrikai hőse – , közvetít számunkra a könyv lapjain. Viszont ha valaki nyugat-európai vagy dél-amerikai irodalmat olvas, pontosan tudja, hogy ez a bölcs derű egyáltalán nem ritka a regényirodalomban. A mi tragikus narratíváinkhoz és melankolikus hangvételünkhöz képest azonban kétségkívül kedélyesebb.

De ami ennél is meglepőbb vonás számomra, hogy talán most először olvastam magyar nyelven a latin-amerikai mágikus realizmust megidéző magyar prózát. A Boldog észak jórészt realisztikus elbeszélése ugyanis számos ponton átcsúszik a mágiába, mégpedig hihetetlenül fantáziadúsan, mintha legalábbis Garcia Marquez vagy Cortazar misztikus világában járnánk. Ez a lenyűgöző írói képzelőtehetség is meghatározó vonzereje a könyvnek, a nagyszerű lélektani realizmus, a kivételes atmoszférateremtés, a filozófiai futamok és a végtelenül természetesnek ható, kiválóan hangszerelt nyelvi letisztultság mellett.

Miközben pedig a többszörösen kívülálló hős boldogulását figyeljük a számára idegen környezetben, az emberi létezés bonyolult összefüggéseire is ráláthatunk. Az emberi megpróbáltatások és fájdalmak, az öregedés, a halál és más egyéb testi-lelki fogyatékosságok árnyékában mégsem a létezés hiábavaló tragikuma erősödik meg az olvasóban, hanem egy magasabb rendű tudásra teszünk szert Aimé fejlődéstörténetének befogadásával.

Persze, szerintem ez nagyban köszönhető annak az országnak is, amelyben a regény második része játszódik, és ahol végül a történet hőse is otthonra, harmóniára talál. Norvégia, mint Európa egyik legélhetőbb, gazdag állama, alkalmas környezetet biztosít ahhoz, hogy a létezést ne szenvedéstörténetként, hanem boldog beavatásként éljük meg. Minden tiszteletem az elbeszélőé, de nem vagyok benne biztos, hogy ugyanazt a teljességet élné meg itt és most Magyarországon egy idősotthonban.

Bárhogy is, Kun Árpád bravúrosan hibátlan, minden ízében szép regényt írt nekünk, hogy legalább négyszáz oldal erejéig megfeledkezzünk a saját nyomorunkról. Azzal zárja könyvét, hogy legközelebb családja norvégiai kivándorlásának történetét fogja megírni. Már most izgatottan várom.