Az ellopott kerítés

Persze, sokan mondják azt is manapság, hogy a világ olyan, mintha az őrültek házánál ellopták volna a kerítést, hiszen a legtöbb közszereplő viselkedését könnyedén leírhatjuk a pszichiátriai kánon minimum egy bekezdésével. De elég csak kimenni az utcára és közlekedni merészelni Budapesten. Ne adj' isten, biciklivel… Kész őrület. És akkor nem beszéltünk arról, mi folyik egy új szupermarket megnyitásánál, és sorolhatnák a képtelennél képtelenebb helyzeteket a saját kis kutyaszaros életünkből. Persze, a Lipótot is bezárták, ez azonban hadd ne legyen már mentség bármire is. Tehát. Az elme tévelygése, mint művészeti alkotás tárgya viszonylag nem régen van jelen a különféle művészeti ágakban. Hogy mi volt az első jelenés, azt nem tudnám megmondani, de egészen biztosan nem lehetett régebben, minthogy a híres pszicho-terapeuta, Sigmund Freud, tevékenysége folytán világhírűvé vált, tehát a múlt század eleje. Az irodalomban Kafka, Gogol, Csáth, Thomas Mann voltak talán az elsők, filmben, képzőművészetben talán a német expresszionisták, ahogy aztán az egész huszadik század egyik legjellemzőbb tudománya lett a lélek kutatása, a különböző művészeti ágak is szívesen fordultak a téboly, az őrület és a különféle módosult tudatállapotok különféle szintű feldolgozásai felé. Mára ezek nagy része közismert kulturális toposszá vált, mint például Van Gogh művészete, Hithcock Psycho című filmje, vagy Ken Kesey Száll a kakukk a fészkére című regénye. Az elme kutatásának jellemző helyszíne, az elmegyógyintézet számtalan alkotásban tűnik fel, mint általában döbbenetes helyszíne bizarr és/vagy megrázó történeteknek, egyben kitűnő és érzékletes terepasztalt adva az ún. normális külvilág visszás folyamatainak modellálásához. Az ilyen közegben játszódó történetekben aztán, szinte mindig valahogyan a mi kis normális világunkra ismerünk rá… Lehet, hogy tényleg ellopták azt a kerítést?

A kellokoski hercegnő

[img id=319083 instance=1 align=left img]Anna Lappalainen (1896-1988) élete legnagyobb részét elmegyógyintézetben töltötte, mániás depresszió és skizofrénia súlyos tüneteivel: hercegnőnek képzelte magát, nem hallgatott saját nevére, és mindenkitől, ápoltaktól és ápolóktól egyaránt, megkövetelte a "rangjához" méltó elbánást. Anna azonban ettől eltekintve remek ember volt, igazi "jó uralkodó", aki minden energiáját arra fordította, hogy "alattvalói" boldogabbak, egészségesebbek legyenek. Hosszú élete folytán olyan konkrét gyógyulásos eseteket jegyeztek fel, melyek egyértelműen az ő áldásos, ám első látásra talán meghökkentő rögeszméjének és tevékenységének számlájára írhatóak. "Anyaintézetében", a Kellokoski kórházban halála után emlékművet emeltek neki.

Semmi psycho, inkább csak groteszk báj

Az ismert és elismert finn Arto Halonen, Anna Lappalainen történetének szolid és lényegre törő elmesélése alkalmával szerencsére nem esett bele a kézenfekvő és a témából adódó tankcsapdákba. Semmi psycho nincs a filmben, sőt, kifejezetten jó kedélyű, könnyed és majdhogynem felhőtlenül vidám film A hercegnő. Az ápoltak is csak kevéssé nyújtanak groteszk látványt, nem kell röhögnünk a látványosan nyáladzó idiótán, vagy az ablakot meredten bámuló katatóniáson, az ápolók pedig csak éppen annyira félelmetesek, amennyire egy elmegyógyintézeti, alapvetően jó szándékú ápoló félelmetes lehet. Tehát kicsit. Ahogyan egyre jobban megismerjük Anna elbűvölő személyiségét (Katja Kukkola groteszk módon bájos alakításában), ahogyan maga mellé állítja nemcsak a még kommunikációképes ápoltakat, de az ápolók, sőt a szűk külvilág több lakóját is, úgy válik egyre összemosódottabbá a normális külvilág és az elmegyógyintézeti zavarodott légkör, és megértjük Anna (és a film) üzenetét: a jókedv és mások jókedvre derítése nem betegség, hanem az egyik legnagyobb emberi adomány. Anna életét végigkövetve aztán végighaladunk az elme gyógyászatának különböző mérföldkövein, a pólyába kötözéstől kezdve a hideg zuhanyon és az elektrosokkon át a „modern” gyógyszeres kábításig, inkluzíve a meghökkentő alkoholmérgezéses terápiával, nyilván Halonen tudománytörténeti érdeklődésének köszönhetően. Még jó, hogy ezek a tudományos tévécsatornákra (illetve pszicho-horrorokba) való jelenetek ez alkalommal többé-kevésbé szervesen épülnek bele a film laza szövetébe, mely így marad könnyed és szellős. Súlyos téli fagyoktól, sötétségtől és fogaknak vacogásától ezúttal nem kell tartanunk. Helyettük ezúttal őfélkegyelműsége, Anna hercegnő táncikálja végig a rekkenő finn nyarakat, mutatványát pedig mosoly, taps és kacagás kíséri.

Kinek ajánljuk?
- A pszichiátria iránt érdeklődőknek.
- Akik nem félnek az olykor megható, derűs, néha meg borús történetektől.
- Akik "tudják", hogy azt a kerítést tényleg ellopták.

Kinek nem?
- Akik szerint mindenki megőrült, csak ők maradtak normálisak.
- Akik szerint mindenki normális, csak ők bolondultak meg.
- Szadistáknak, cinikusoknak, és más "normálisoknak".

6/10