O'Horten

Vonat fut a havas tájon. Odd Horten masiniszta utolsó útja a nyugdíjazás előtt; mindennek vége. Bent Hamer költőien szép filmje arról szól, hogy talán mégsem. Hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódó epizódokban, végig groteszkül érzelmes hangon beszél az öregedés és az elmúlás elfogadásáról. Hősét, a csendes, kicsit magának való, de - természetesen - hatalmas szívű Oddot abszurd helyzetekbe sodorja, amik ugyan nem találhatók ki előre, de nem váratlanságukkal vagy drámai erejükkel hatnak, hanem visszafogott lírájukkal, a kékesfehér, borongós képeikkel és az olykor-olykor felragyogó színészi játékkal. Az Odott adó Baard Owe remek, a szerethetőnek megrajzolt epizódszereplők közül említendő az agg Trygve Sissener (Espen Skjonberg alakításában) - hősünknek mindenesetre ő a legfontosabb. Rövid barátságuk a részegen kifekvő Trygve felsegítésével kezdődik, s (másnap hajnalban) a halálával végződik. Ilyen szép haláljelenetet ritkán látni: a kihalt utcában vakon vezető Trygve egyszer csak elalszik a volánnál. De hogy e rövid barátságnak mi az igazi hozadéka, az csak az utolsó jelenetekben lesz látható. Odd megpróbálja azt, amitől egész addigi életében félt, hogy ráadásként a záróképben feltűnjön még egy nő is - igazolva a soha nem késő rendezői alapgondolatát. Ezek a befejező snittek rizikósak, de mindig a giccshatáron innen maradnak.
Bent Hamer határozottan szép filmet készített, s majdnem olyan jót is, mint 2003-as remeke, a Dalok a konyhából.