Ha a pocsék filmcím láttán még nem rettentünk volna el teljesen, akkor olvassunk tovább, mi egyéb okok miatt nem érdemes másfél órát rászánni életünkből a Dől a monéra, annak ellenére, hogy Colin Firth és Alan Rickman próbálnak komédiázni benne.
Persze ha már címeknél tartunk érdemes megemlíteni, hogy az 1966-os eredeti magyar címe a nem sokkal jobb sakkműszó, A gyalogáldozat lett, de mentségükre legyen mondva, hogy ez az eredeti cím (Gambit) tükörfordítása. Az alapmű szintén nem a filmek filmje, de mégis sokkal eredetibb mint a 2013-as verzió, mivel voltak benne ügyesen kihasznált csavarok, szerelmi szál és legalább egy kicsit izgalmas műemlék rablós rész is helyett kapott benne, addig az újkori verzió története és eszközei csak nyomokban egyeznek az eredetivel. Ezzel nem is lenne baj, de még az onnan lopott dramaturgiai csavar megismétlése is kudarcba fullad, mivel nem szentel neki annyi időt, és így nem is működik, súlytalan marad. Az eredetihez képest így olyan olcsó utánzat lesz a film, mint a történet középpontjában álló Monet hamisítvány.
A történet szerint Harry Dean (Colin Firth) megelégeli sznob főnöke, Lionel Shahbandar (Alan Rickman) gyalázatos viselkedését, ezért cselt eszel ki. Tudván, hogy Lionel Monet szénaboglyáinak megszállottja, ráveszi a PJ Puznowskiként futó Cameron Diazt, hogy tegyen úgy, mintha az ő birtokában lenne a híres festmény – miközben csak egy megtévesztő hamisítvány áll rendelkezésükre, amivel megpróbálják átverni és megkopasztani Lionelt. Cameron Diaz nem izgalmas, de jól teljesít a butácska cowgirl szerepében, a férfi szereplőkről meg gyanúsan sokszor kerül le a gatya. Colin Firth fél óráig bohóckodik így a párkányon, de ez mind semmi hölgyeim, ha türelmesek vagyunk Alan Rickman még hátsót is villant – emellett pedig szokás szerint levakarhatatlan az arcáról az undor, de ez már szexepil.
Habár a Coen-testvérek követték el a forgatókönyvet, valószínűleg ők sem ezzel fognak dicsekedni önéletrajzukban. A lebutított párbeszédek – amelyek azt gyanítom nagyban írhatóak a szinkron számlájára is – "miket dumálsz hapsikám?" stílusú beszólásokkal és egy-két olyan, tanulságként szolgáló közhellyel dolgoznak, mint a "ne akarj olyannak tűnni, aki nem te vagy".
Habár a film a magas művészet remekművei körül forog, a kifinomult humorról mondjunk le. Annál többször kapunk egy mindig mókás fingást, böfögést vagy majdnem-hányást, sőt, főszereplőnket háromszor jól orrba is vágják és egyszer még a nadrágja is kiszakad – vicces, nem? Ezek után már tényleg csak attól rettegünk, hogy mindjárt felbukkan Adam Sandler, hogy beszálljon ebbe a fergeteges mókázásba – de szerencsére idáig nem süllyed a film.
Az unalomig ismert nemzeti sztereotípiák halmozásáig viszont igen. Itt minden angol úriember, a japán üzletemberek – még ha csak álcából is, de – karaokézó idióták, az amerikai nő cowgirl és le sem hajlandó venni az ezzel járó nemzeti viseletet, a német pedig külföldi, ezért erős akcentussal beszél. Colin Firth rajongók ne hagyják ki, de akik nem csapkodják térdüket a nevetéstől, ha orrba vágás vagy fingás köszön vissza a vászonról, azok inkább nézzék meg a ’66-os verziót – őket Colin Firth helyett egy fiatalkori Michael Caine várja.
