Bátran és nyugodtan kijelenthetjük: manapság ritkán terem mestermű a filmművészetben. Amikor igen, arra a pillanatra jól fel kell hívni a figyelmet. Ezt teszem most, amikor Park Chan-wook rendező Oldboy-áról beszélek. (Figyelem, mestermű született!). Ünnepélyes hangvételem nem véletlen.
A főhős, bizonyos Oh Dae-su sorsa valamikor a nyolcvanas években váratlan fordulatot vesz: elrabolják, hogy kik és miért, számára - és számunkra is - rejtély. Egy szobába zárva tölti ezt követő tizenöt évét, egyetlen társasága a televízió. A történet ekkor még szinte el sem kezdődött. Egyszer csak ugyanolyan irracionális hirtelenséggel engedik szabadon, mint ahogy elrabolták, valakinek terve van vele, gondolhatnánk, és igazunk is van. Oh Dae-su bosszúja is benne lehet a tervében, hiszen természetszerű, hogy ha a vadállat szabad, körmeit kiereszti majd. A főhős tehát kutatja a miértet, miközben sejtenie kéne: valaki marionett-bábuként mozgatja. De ki lehet az, aki megszállja egy másik ember életét, ki lehet, aki ilyen rafinált büntetést ró áldozatára egyetlen, jól irányzott lövés helyett? Nyilvánvaló, hogy mire Oh Dae-su megtalálja a választ, addigra élete magvát, a dolgok legmélyét kell feltárnia, bármily fájdalmas legyen is. De ne várjunk menekülést, boldog véget az Oldboytól, ez nem az a film. Kifordult világába nem férne bele egy megkönnyebbüléssel végződő bosszúállás.
A bosszúfilm már eleve önmagában rejti a kultusz lehetőségét, talán jobban, mint a többi film-cselekményfajta, hiszen a legősibb alapmotívumokkal, archetípusokkal dolgozik. Akár western, akár thriller, a bosszú szentsége filmen rendkívüli erővel ábrázolható - legevidensebb példánk a filmtípus elemi manipulációs képességére épp annak a Quentin Tarantinónak a legutóbbi munkája, aki a Cannes-i zsűri elnökeként díjazta az Oldboyt. Az Oldboy ezt a lehetőséget maximálisan kiaknázza, miközben kidolgozottsága, aprólékosan megkonstruált képi világa túlmutat az izgalmas thriller műfaján. Sokkol, de nem öncélúan, mesél, de nem hazudik. Szürreális valósága hiába távoli, mégis valahonnan ismerős.
Park Chan-wook valóban mesterművet alkotott, mert miközben képes volt a szerzői és a kommerszfilm erényeinek olyan mértékű egymásba oltására, amely mindkét oldalról egyformán eredeti, még éles vonalakkal körbe is rajzolta a jelen társadalmát: amelyben a televízió csak a kezdet? Végül: azt hiszem, nem árt tudnunk, hogy az Oldboy egy trilógia második darabja.
