Egészen ritka, hogy egy film vigyen el négy díjat is – köztük az Arany és az Ezüst Medvét – a berlini filmfesztiválról. Ahogy egészen ritka az is, hogy egy rendező olyan tökéletesen megkomponált, merőben hétköznapi, mégis rendkívül mélyre hatoló filmet készítsen, mint amilyet az iráni Asghar Farhadi írt és rendezett.
Vannak, akik hiszik, hogy a világban valaki vagy valami mutatja nekünk az utat, legyen az akár valamilyen isten, akár egy jól körülhatárolt erkölcsi meggyőződés. Asghar Farhadi filmje mintha ezzel a hittel számolna le, mondván: az élet nem más, mint olyan döntések sorozata, amelyektől örökre megváltozhat minden, és amelyeket nem lehet nem meghozni, mert minden egyes cselekvés egy-egy újabb döntés. És soha nincs egy út – pláne nincs, ami kijelölné –, mert egy ügyben egyszerre többeknek is lehet igaza. (Már a platform sem közös: egyszerre van jelen az egyik félnél a vallás diktálta, a másiknál a "világi" igazság.) Talán ezért is áll a címben, hogy egy elválás története: bár a film nem elsősorban a válásról szól, mégis a pillangó-hatás szerint az indítja be az eseményeket, hogy a feleség, Simin úgy dönt, elköltözik férjétől. Így Nader nővért fogad Alzheimeres apja mellé, majd egy vita során kilöki őt az ajtón – a nő pedig bepereli őt az erőszakosságért.
A Nader és Simin egyszerre izgalmas thriller, társadalmi és családi dráma, miközben mindvégig az élet legkomolyabb morális kérdéseiről beszél: vajon a tények felsorolása már maga az igazság? Mitől lesz az ember bűnös, és mitől csak hibás? Farhadi mindezt olyan letisztultan, egyértelműen és tökéletes dramaturgiával vezeti elő, ahogyan azt legutóbb a görög tragédiák szerzői tették; így, noha a történetben nincs semmiféle csavar és nem rugaszkodik el a leghétköznapibb témáktól, mégis végig fenntartja a feszültséget, mégis megrázó tud lenni. A forgatókönyv épp olyan, mint a szereplők: nehéz elhinni, hogy színészek játszanak el megírt helyzeteket, mert ritka, hogy minden ennyire logikus, megindokolt és átélhető legyen, s mindezt ráadásul kivétel nélkül remek színészek vigyék színre, olyan természetességgel és hitelességgel, amit filmen már nem lehet tovább fokozni. (Érthető, hogy egyedülálló módon a Berlinálén nem egy színész, hanem a teljes szereplőgárda nyerte el a legjobb színésznek járó díjat.)
Farhadi bizonyos szempontból Nader és Simin kislányát, a tizenegy éves Termehet teszi meg a film főszereplőjévé: rajta keresztül modellezi a (nemcsak) gyermeki, naiv egyszerűség-eszmény összeomlását. Szép jelenet, amikor Termeh először szembesül azzal, hogy néha az igazmondásnál erkölcsileg elfogadhatóbb a hazugság: miután – felismerve, hogy a kimondott mondatok között taktikus válogatásra van szükség – a bíróságon apja érdekében nem az igazat mondja a bírónak, elsírja magát. A legszebb a film utolsó jelenete: Termeh a válóper végén a bíró kérdésére válaszolva fel kell, hogy fedje a döntését: melyik szülővel akar maradni? A két szülő a folyosón várja a döntést, de a lány csak nem lép elő a teremből – aztán megindul a stáblista, és elsötétül a kép. Mert a Nader és Simin csupa olyan kérdést vet fel, amelyre nincs egyértelmű – vagy talán semmilyen – válasz, és amelyeket ennek ellenére mégis muszáj valahogy megválaszolni. Nem csoda, hogy hihetetlenül hosszúnak tűnik a várakozás a gyerek döntésére: a kislány ezzel végérvényesen elhagyja a gyerekkort, ahol a jó jó, a rossz rossz, és ahol az erkölcsök és tanítások mindig iránymutatással szolgálnak, és belép abba a világba, ahol magára utaltan percenként kell az életéről döntenie.
Asghar Farhadinak eddig egyetlen filmjét láthatta a magyar közönség, azt is csak a Titanic Filmfesztiválon. Ahogy akkor, az Elly történetében is, ezúttal is csak a konfliktus, a valós cselekmény mellett, mintegy mellesleg jelenik meg az iráni társadalom rajza – az országé, ahonnan Simin el akar menni, hogy a gyereke ne „egy ilyen helyen” nőjön fel. Milyen helyen? – kérdez vissza a válóperes ügyvéd, de erre senki nem válaszol: Farhadi nem kívánja reflektorfénybe tolni az ország súlyos problémáit, de egyértelműnek tartja azok létezését (társadalmi egyenlőtlenségektől a bürokrácián át a nemek közti különbségekig). Farhadi a maguk természetességében mutatja meg a dolgokat, mégis úgy, hogy a kezei közt minden rendkívülinek tűnjön.
A Nader és Simin okos, elegáns, profi, hatásos, izgalmas és megindító film – két óra után olyan érzéssel állunk fel, mintha Thomas Mann legjobb követőjének vaskos kötetét olvastuk volna ki.
