A vibrátor születésének bájosan mulatságos krónikája csak épp annyira meghökkentő, mint egy úri vacsora két fogása között elhangzott pajzán vicc.
Fenemód izgalmas lehetett a viktoriánus kor tudományos és technikai vívmányaira nap mint nap rácsodálkozni. Ugyan a társadalmi különbségek átjárhatatlan szakadékként osztják meg a brit királyság lakóit, és a nők egyenjogúságért folytatott harca is gyerekcipőben jár, a rohamosan fejlődő orvoslás, a bornírt maradiságot elutasító jogi precedensek, illetve a villanyáram egyre nagyobb körben való elterjedése már egy szebb, haladó világ körvonalait tárják az ember elé. Ebbe az időszakba kalauzol minket Wexler habkönnyed komédiája, ami a napjainkig legnépszerűbb szexjátékszer, az elektromos vibrátor megalkotásának körülményeivel hozza helyzetbe a kielégítetlen és emiatt áttételesen kezelhetetlennek stigmatizált nők körül tüsténkedőket. Egyikük a Hisztéria idealista orvos-főhőse, Mortimer Granville, az 1880-as évek Londonjában rendre összetűzésbe kerül az új iskolát elutasító feljebbvalóival, így munkahelye munkahelyet követ, egészen Dr. Robert Dalrymple magánpraxisáig, ahol meghökkentő, ám igencsak kézen fekvő módszerrel kezelik az egészen változatos szimptómákat produkáló asszonyokat.
Van valami végtelenül bizarr abban, amikor egy brit úriember társadalmi osztályához illő fapofával, és az elvégezendő munkához méltó elhivatottsággal ujjaz zsibbadtra fiatalabb és idősebb asszonyokat hippokratészi esküje nevében – mindezt rendelési időben. A karót nyelt és a pikáns szituációtól függetlenül makulátlan udvariassággal eljáró brit gentleman kötelességtudata és maga a lucskos Tett között húzódó méretes ellentmondás Wexler filmjének elemi humorforrása; ahogy szépen apránként lehántja a prüdéria álságos maszkját a testiség kőkorszaki szintjén megrekedt művelőiről, úgy sikerül egyre nevetségesebb színben feltüntetni a régimódiságban megrekedő ellentmondásokat. A fárasztó és ínhüvelygyilkos kézimunkába beleunva a hughgrantiánus hebegést-habogást magas fokon művelő Hugh Dancy, mentora és támogatója, a Rupert Everett által szórakoztatóan megformált technomán-bonviván, Lord Edmund St. John-Smythe aktív közreműködésével aztán egy csapásra forradalmasítja a női orgazmus-ipart. Bizony, eztán az új sztenderd három kéjcsúcs lesz öt perc alatt, a korábbi egyórás (!), megmosolyogtatóan sziszifuszi módszerrel szemben.
A mára már jócskán megkopott – és a filmben szépen, még ha nem is elég koszosan életre hívott – érában az orvostudomány nem volt hajlandó elismerni a női orgazmus létjogosultságát (az átlagférfiakról nem is beszélve), csak a tehetősek privilégiuma volt a mahagóni bútorokkal berendezett rendelőkben való napi/heti kielégülés, míg a szegényebbeket hisztéria vádjával gyorsított eljárással elmegyógyintézetbe zárták. Wexler minden ízében brit vígjátéka a férfi protagonista törekvései mellett Dr. Dalrymple tűzről pattant lányával, az egyfajta protofeministaként botrányt botrányra halmozó, ám végtelenül jószívű és filantróp Charlotte-tal rakja le a garast a társadalmi és szexuális haladás mellett, de a megpendített drámai cselekményszálak legtöbbször csak hevenyészett módon illeszkednek a játékosan sikamlós szabásmintába. Sokkal szórakoztatóbb a folyamatosan zavarba hozott angolok feszengését, vagy a szexuális kísérletnek majdhogynem steampunk felszerelésben nekilátó trió (lásd a fenti képet) ügyködését figyelemmel követni, mintsem a kötelező jelleggel lezavart, precedensteremtő bírósági tárgyalást végigülni. Elvégre a Hisztériában még a kacsák is csak azt akarják, a filmvégi csattanó tanúsága szerint a szent ügy érdekében pedig még a királynő is hajlandó kicsapni magánál a biztosítékot.
