Az ember hajlamos elfelejteni, hogy Clint Eastwood elsősorban legenda. Kemény öregfiú, száraz, férfias, nemzedéki hős, de a további jó tulajdonságai elenyészők. Ha igazi filmszerepre vállalkozik, akkor kiderül, hogy az eszköztára nem túlságosan jól fölszerelt, ha rendez, akkor rögtön látszik, hogy nem tartozik a filmművészet nagy gondolkodói közé.
Marad hát a gesztus, hogy ki mire használja föl önmaga legendaságát. És, kalapot le, uraim, a hölgyeim pedig pukedlizzanak egyet, ha gondolják, mert Clint Eastwood nem ijed meg a reménytelentől. Pedig amikor elmesélte valakinek, hogy az Ivo Dzsima-i ütközetet akarja filmre vinni, de japán szemszögből, akkor nyilván mindenki azt mondta neki, hogy jó, de miért? Miért te? Miért ne legyen ez a japánok gondja? És amikor azt is hozzátette, hogy a film túlnyomó részében japánul fognak beszélni, akkor bizonyára felhívták a figyelmét, hogy az amerikai közönség filmet nézni jár a moziba, és nem olvasni. Ő pedig mégis ment a maga feje után, és tessék, kész a mű, nem is érdemes nagyon fanyalogni rajta: az eszme szép, meg kell próbálni megmutatni, hogy mit él a másik a háborúban. Nemcsak szép, de korszerű is, végre nemcsak a győztesek írják a történelemkönyvet, hanem a vesztesek is, hiszen mindegyik mi vagyunk, ugyanabban a világban élünk.
A gesztuson túl azonban ott van a film, és mivel Clint Eastwood nem tartozik a nagy filmes gondolkodók közé, nem is mond mást, mint hogy rossz dolog a háború, amit persze nem lehet elégszer elmondani, nehogy valaki azt higgye, hogy jobb hősként halni, mint hősmentesen élni. Azt a kérdést pedig, hogy hősként élni lehet-e, már inkább a Levelek Ivo Dzsimából párdarabja, a párhuzamosan forgatott A dicsőség zászlaja tárgyalja. A filmet két hét múlva mutatják be, addig bizonytalanságra vagyunk kárhoztatva ebben a kérdésben.
Nagyobb baj, hogy Eastwood a jelentékeny rendezők közé sem tartozik, így aztán nincs élmény, ami a nem éppen eredeti mondanivalót megerősítené. Nem olyan félelmetes a partraszállás, mint Spielbergnél Normandiában, nem fütyülnek fülünk mellett a golyók, a kiontott belek ellenére (Mel Gibson jó nagyokat kapna a fejére, ha ennyi vérrel dolgozna) nem rándul össze az ember a székben. A nagyszabású bombázások ellenére sem lehet megsejteni a hadművelet dimenzióit. Amíg ki nem derül, hogy tizenkétezer japán védte Ivo Dzsimát, addig azt hiszi a néző, hogy kéttucatnyi, karddal fölfegyverzett szamuráj próbált meg visszatartani ötven hadihajót, el lehet képzelni, hogy mekkora sikerrel.
A végén ott állunk egy halom halott fölött, és a banzaj kiáltással önmagukat fölrobbantott japán katonák maradványait nézegetve azon kell gondolkodnunk, hogy biztosan arról szól-e a film, amit mondani akart. Biztosan az a tanulság, hogy rossz dolog a háború, és nem az, hogy volt még idő, amikor férfiként lehetett élni és halni a császárért meg a hazáért? Ez az a pillanat, amikor az ember irigyelni kezdi Clint Eastwoodot, hogy vénségére is megőrizte kamasz lelkét. De lehet, hogy csak nem nőtt be a feje lágya.
