A menetrend pofonegyszerű, ha a kommandós nem lövi pofán a drogdílert huszonöt golyóval kilenc másodperc alatt, akkor a cucc mehet a Sundance-re. Vagy a "független filmek" bármelyik "seregszemléjére". Ha persze valaki díjat is akar, nem árt a hősnőnek s. k. eltemetni a nagymamát az esőben - s szerencsétlenkedését negyedórán keresztül álló kamerával, vágás nélkül mutatni. Nehéz meló ez, de hát nagy a verseny - a világ ugyan tele igényes filmfesztiválokkal, de a közszolgálati tévék bár kapnak fejpénzt a csütörtökön éjfél körül kezdődő "művészi értékeket hordozó" filmművekért, de a nézettségüket is mérik, amiért végül egyszer van csak a héten csütörtök. Ám hiába a milliónyi elföldelt nagyszülő, ha saját unokája nem a saját logikája szerint szórja reá a hantokat, be kell érnünk ennyivel.
Magyarul hiába ügyködnek a vásznon a mozisztenderdektől elütő hősök, ha cselekedeteik a Hollywoodban kötelezően előírt dramaturgiai panelekben jelennek meg, akkor a veszteség kettős: tré az egész, s még csak nem is lőnek benne. A hiányszakmák között az különbözteti meg a takarítónőt a tűzoltótól, hogy az előbbiről kevesebb film készül - legalábbis Hollywoodban. Vagy még ennyi sem, ugyanannyi készül, csak kisebb mozikban vetítik őket. Az alsókutyák különböző kunsztok érdekében sűrített molesztálása különben is európai hitbizomány kéne maradjon, hiszen az a világkép (Hollywoodé), ami nemes egyszerűséggel vesztesekre és győztesekre osztja a világot, aligha lesz valaha is alkalmas az elesettek viselt dolgainak megmutatására (mert nem látszanak benne). Ennyit úgy általában.
Jelen ügydarabunkban pedig van itt nekünk a világvégi, de mégsem kicsike mezővárosunkban (Albuquerque; Új-Mexikó) egy jobb sorsra érdemes takarítónőnk. Akinek ráadásul ez a jobb sors valaha tuti ígéretnek látszott, hiszen ő volt a pom-pom lányok vezére a gimiben - ami, ha lenne világméretű társasjáték az emberi hülyeségből és a társadalmi pressziókból, akkor pont egy "jó fej KISZ-titkárt" érne: nem kell dobnod, tízet előre lépsz. Az lehet, hogy valóban megért volna egy filmet, hogy hogyan lesz valaki szép reményű tinédzserből reménytelen fiatal felnőtt, de a Tiszta napfény az utóbbit készen árulja - ha csak nem a család tehet róla (mér', addig hol voltak, míg szaladt a kocsi?).
Azok a mesék sajnos már lejátszottak, amelyekben a takarítónők fiai híres zongoraművészek vagy divatdiktátorok lettek, ezért hát Rose gyermeke már a filmidő elején kihullik a közoktatás átlagos ügyfeleinek intézményeiből, s magánellátásra szorulna, csak az drága. De ahol nagy a szükség, ott közel a segítség: némi profiltisztítással a takarítás is jövedelmezővé tehetőnek látszik, eztán hullák után maradt mocskot kéne pucolni... Most nem mennék bele, hogy mondjuk az Utolsó tangó óta mennyire keresett tevékenység ez a moziban, inkább szólítsanak Vincentnek. De Rose küzd és igyekszik, és segítségül hívja, és egyben fel is emeli nálánál is lúzerebb húgát, és karbantartja az őslúzer apját, és egyáltalán próbál evickélni az élet tengerén. Rendületlen külső és belső szépséggel, bár tagadhatatlanul riadt arccal. De beüt a baj - afféle isteni büntetés képében, hogy is máshogyan? Amikor Rose visszanéz, mint a bőrkabátos csávó a mitológiában, akkor kap igazán nagyot a pofájára. De akkorát, hogy tényleg attól kódul. S e visszanézés (mely itt egy osztálytalálkozónak is beillő zsúrban nyeri el formáját) a műfaj mindenkori csúcspontja - a hős ég, mint a rongy, egykori tisztelői úgy néznek rá, mint egy pondróra, satöbbi. Ez maga a kielégülés, utána már címszavakban el lehet intézni a többit.
Mit gondolnak, talpra áll-e Rose a végére? Esetleg lesz egy újabb szép ígéret az életében?
A lúzerromantika olyan, mint a pornó vagy a főzőcskéző műsorok, valamit megcsinálnak benne a néző helyett. Hogy a mondottakban mit, az nem kérdés. De mérsékelten szubtilis élvezet ez is: itt ugyanúgy helyettünk küszködnek a mozijegy áráért, csak ágy és asztal helyett szabadon választott bútorok közt. De a haszon nagyobb: bagóért letudható minden együttérzés a világon. Annyit is ér.
