Nyomjuk, vagy ne nyomjuk, ez itt a kérdés. Ha megnyomjuk, egymillió dollárral leszünk gazdagabbak, de valaki, akit nem ismerünk, tán egy kínai rizsföldeken robotoló idénymunkás, azonmód el talál halálozni. Ha nem nyomjuk, tán emberként végezzük, de annál szegényebben. S hogy mit nyomunk (vagy éppenséggel nem)? Egy csinos barna fadoboz tetején éktelenkedő bazi nagy piros gombot (olyan nagyot és olyan pirosat, hogy az rögvest a főcímbe kívánkozik - oda is kerül). A címadó faalkalmatosságot épp az imént kézbesítette ki nekünk, álmaink megvalósításában feltartóztatott átlag-amerikaiaknak egy választékos modorú és jó szabású úriember: csupa hivatalosság és kellem, bárki könnyen kettős könyvelőnek nézné, ha állkapcsából nem harapott volna ki egy jókora darabot az élet. Maradva a kézi faragású műtárgyaknál: még annyit sem mondhatunk, fapapucs, és máris benne vagyunk a sűrűjében. Úgy filmtörténetileg, mint emberileg. Történt ugyanis, hogy Richard Kelly, a Donnie Darko alsó hangon is nemzedéki kisistennek kikiáltott író-rendezője megkívánta a hetvenes éveket. Semmi vész, a legjobbakkal is megesik az ilyesmi, a minap David Fincher is letudta a maga ide vágó köreit (A Zodiákus), miért pont Kellytől tagadta volna meg Hollywood az étkezői tapétamintákban kiteljesedő retrokelléktárat. Számításaink szerint eszébe sem jutott megtagadni, a hollywoodi munkafelvételen ugyanis a kezdő zseniknél csak egyvalakit látnak szívesebben: a folytatásba belebukott, már kevésbé hamvas zseniket, akik, minthogy képtelenek lejönni a filmkészítésnek mondott szerről, a napi adag ellenében immár némi önmérsékletre is rávehetők. A Káosz birodalma orbitális bukása és Pestig elhallatszó cannes-i füttykoncertje után Kelly zsenije is sokat vesztett hamvasságából; egyesek - nyilván merő rosszindulatból - azonnal temetni kezdték az ifjú titánt, mondván, kipukkadt a Darko-lufi, tessék új zseni után nézni. A doboz így némiképp annak is a próbája lett, hogy mit tesz Kelly a papa pénzével; befogja-e a száját, tud-e kihúzott háttal, rendesen ülni a családi asztalnál.
A válasz röviden: nem tudott. Mentségére legyen mondva, az önkifejező művész tűrt-tűrt és viselkedett, majd amikor már nem bírta tovább (kb. tíz percre járunk a játékidőben), bumm, lefejelte a filmkészítőt, aki nagyot koppant, s hallgat mindmáig. Vele együtt egy épkézláb, tenyeres-talpas thriller esélye is odaveszett, a kellő komolysággal alkotó embert ilyen pimf dolgok ugyanis nem érdeklik. 't az univerzum rejtélyei izgatják, a kozmikus igazságok és azoknak a kezdetleges életformákra (vegyük például az embert, vagy ha már itt tartunk, az egész emberiséget) gyakorolt hatása. Alig valamit szépít csak e nagyzási hóborton, hogy Kelly azzal játszik, amivel egyidős: a hetvenes évekkel és Richard Matheson levegősen szedve is alig 10 oldalas történetecskéjével, a Button, Button cíművel. Matheson "megnyomjuk/ne nyomjuk" története kevés helyet foglal - egy szinte arctalan New York-i pár dilemmázik benne az 50 ezer dollárt érő gombnyomás felett -, az a kevés viszont épp az ideális mennyiségű karakterszám egy inkább lassan ható, mintsem meghökkentő karcolathoz. Mindehhez a filmes három dolgot adott a közösbe: tájat, istent, zombit. Mesterségéből adódóan az első dolga nyilván az volt, hogy nekifutásból kirúgja az elbeszélés meglehetősen közel eső falait, és nagy elánnal tágítsa a tájat - bizony, a hetvenes évek külső- és belsőépítészeti megoldásai, az ekkoriban dívó filmkészítési modorosságokról már nem is beszélve, akár még ma is, a sokadik kortársi ellágyulás után is bőven megérnek még egy tiszteletkört. S miközben ezeket a látványköröket futjuk, és ismét megbizonyosodhatunk Frank Langella mimikájának és Cameron Diaz lábának osztályon felüli minőségéről, ellátogatunk a NASA-hoz, egy családi nappaliba és egy osztályterembe meg valami folyékony köztes létbe is. A képekhez egyre vészjóslóbb thrillerzene társul, mintha mindjárt történne valami rendkívüli, sőt már történik is, csak ebből a nagy jelentőségű s vélhetően az egész emberiség sorsát befolyásoló fordulatból a mi kezdetleges halandó szemünk még semmit sem lát. Nem úgy a rendezőé, mert az persze mindent lát, s e csodálatos képességéről nem is mulasztja el értesíteni közönségét. De hogy ne csak üres képi fecsegésnek tűnjön e filmes tájépítészet, Kelly nemcsak az "perenciás-tengerig szalad (és vissza), hanem rögtön be is népesíti mesketéje minden zugát. Mellékszereplői közül egyre többen kezdenek hirtelen orrvérzésre és zombiszerűen üveges szemekre panaszkodni, polgári otthonok ablakain gyanús alakok bámulnak befelé, Sartre és Arthur C. Clarke-idézetek repkednek a levegőben, a NASA-nál pedig felsőbb erőktől várják az irányítást. Annyira felsőbbektől, hogy azt még Kelly sem meri megmutatni, pedig ezen a ponton a patás vagy éppenséggel a szakállas versenyző megmutatása csak dobhatott volna a dolgon. Nem baj, talán majd a következő Kelly-filmben, mert ha ez volt a kommersz, akkor a következő biztosan művészfilm lesz.
