A mindennapi orosz polgárok szenvedéseit a Babilóniába menekült zsidók helyzetével állítja párhuzamba a Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díját elnyerő Leviatán azáltal, hogy a főhősének általunk szemlélt életszakasza Jób történetével azonos. A címadás zsenialitása, hogy a XVII. századi angol politikai filozófus, Thomas Hobbes éppen a bibliai szörnnyel illusztrálta az állam túlzott befolyásából fakadó veszélyeket. Zseniális, de kissé hosszú remekmű napjaink Oroszországáról.
Egy haldokló kisvárosban, valahol Oroszország észak-nyugati tengerpartján Kolja (Aleksey Serebryakov) gyerekkori kadéttársát várja a vasútállomáson. Dmitrij (Vladimir Vdovichenkov) Moszkvából érkezik, hogy ügyvédként megpróbálja meggátolni barátja otthonának állami kisajátítását. Gyima azonban a segítségnyújtás mellett feldúlja házigazdájának házasságát is, ezzel pedig több gondot, mint megoldást hoz a család számára. Az összefogásra pedig nagy szükség lenne a helyi kormányzó (Roman Madyanov) ellen.
Külső rétegében a Leviatán szociodráma napjaink Oroszországáról, de ilyen minőségében talán a legjobb, amit a műfajból az utóbbi években láttam. Halvány utalásaival, átható pillanatképeivel és masszív konkrétumaival, mint a vodka és a korrupció, rendkívül széles skálát ölel át. Képes arra, hogy beemeljen és meghatározó tényezővé tegyen láthatatlan figurákat. Ahogy a valóságban sem látjuk soha a polgármestert, a miniszteri biztost vagy a helyi kiskirály felettesét, itt sem jelenik meg, mégis tudjuk, hogy valahol létezik.
Hosszan lehetne ecsetelni a mai orosz vidék bemutatásának pozitívumait és gondolatiságát, de nem érdemes, mert látni kell. Egyrészt remek alakítások segítenek abban, hogy egy távoli orosz falu lakói megelevenedjenek előttünk. Másrészt pedig Mikhail Krichman képei, melyek több, mint gyönyörűek: filmkockák ezreit kínálhatná eladásra egy médiaügynökség, emellett átfogóak, teljesek. Megjelenik a bibliai leviatán kétszer is, és ott az elsüllyedt, enyészetté váló hajó – egyértelmű utalás Az orosz bárkára, a filmre, ami pár éve vágás nélkül mutatta be az orosz történelem nagyságát. Szemlélődjünk bátran, minden másodpercét kiélvezve! Ehhez napjaink egyik legjobb komponistája, Philip Glass kínál kitűnő zenét.
Amikor a főhős válsága meredeken mélyülni kezd, a Leviatán szintet lép. Szociográfiából filozófiai eszmefuttatássá válik. Jób történetét a néző a saját bőrén kezdi el érezni: addig könnyű megemészteni a látottakat, amíg „jólétben” tartanak minket, vagyis humor, frappáns dialógus és remény szegélyezi a történet medrét. Az író-rendező egyre többet vesz el Koljától, aki viszont nem Jób, szenvedései alatt összeroppan. A játékidő háromnegyedénél a szerepek helyükre kerülnek, már csak kérdések maradnak: hogyan vált száműzötté hazájában az orosz állampolgár? Mit tehet a személy a világ ellen?
„Hosszan lehetne ecsetelni a mai orosz vidék bemutatásának pozitívumait és gondolatiságát, de nem érdemes, mert látni kell.”
Utóbbi kérdés már egyértelműen Tarkovszkijt idézi. Andrej Zviganisztevet többször illeték már a leghíresebb orosz rendező utódja jelzővel, a Leviatánnal pedig kiteljesedett ebben a szerepkörben. Filmjének játékidejével, időző, gondolkodásra késztető beállításával és különösen a lezárással több ízben idézi Tarkovszkijt. A történet utolsó csavara egyébként véleményem szerint kimeríti a zseniális jelzőt, noha mély kiábrándultságról tesz tanúbizonyság. Adódik a kérdés: hogyan jöhetett létre – részben állami támogatásból – Oroszországban a Leviatán? És miért jelöli az illetékes orosz szerv ezt a művet a legjobb idegen nyelvű film Oscarjára? Erre stílusosan csak annyit tudok mondani: Isten útjai kifürkészhetetlenek.
