Sablonfilmet készítettek a történelem egyedi órájából: ez gyakori eset. Az se példa nélküli, hogy az egészet átmossa a nyugati bűntudat. De ahogyan szentté avatnak egy uralkodót, aki pedig minden valószínűség háborús bűnös volt: no, az már őrület.

A háború császára a történelem egyik legfantasztikusabb pillanatával szórakozik. Az egyik oldalon Japán teljhatalmú ura áll, aki kényére-kedvére formálja az országot: nem, nem a császár, hanem a megszállókat vezénylő Douglas MacArthur tábornok (Tommy Lee Jones). A másik oldalon egy hatalmát vesztett isten. A kérdés az utóbbi sorsa: hatalmon marad-e, vagy akasztófán végzi.

Sóva császár, személynevén Hirohito (Kataoka Takataró) egy kétezer éves megszakítatlan dinasztia örököse, messze a legősibb gyökerű uralkodó a Földön. Az államvallás és hetvenmillió alattvalója szerint ara-hito-gami: „ember, az élő jelenben lévő személy, aki uralkodik a föld és népe felett, aki azoban egyszersmind isten is”. Egyébként pedig félénk természet, akit a halbiológián kívül semmi sem érdekel. Korszakának (és posztumusz neki magának) a neve, Sóva (昭和天皇) annyit tesz: „felvilágosult béke”. Ehhez képest a háborús császár őrülteken uralkodik, és talán maga is az.

A filmet egyáltalán nem érdekli, hogy bármit is megmutasson a háborús Japánból. A legrosszabb white guilt darabokhoz méltóan alapnak veszi, hogy egy tiszteletre méltó idegen kultúrával áll szemben, és ebben addig elmegy, hogy egy japán tábornok még ki is oktatja a főszereplőt a nyugati imperializmus történelmi vétkeiről (amire ő semmit sem reagál). Felháborító, hollywoodias szépelgés: mert a történeti valóság egy rémálom volt. Japánban 1945-ig nem létezett állandó jogrendszer. Az egyéni becsület fontosabb volt a hierarchiánál. Nemzeti szinten a nemrég kreált, merőben mesterséges sintó és busidó elvei uralkodtak a gyakorlatban szélsőséges nacionalizmusként megjelenve. A haderőnemek fölött nem volt polgári ellenőrzés és gyűlölték egymást, a politikai pártok törvényesített maffiaként működtek, a korrupció mindenütt jelen volt, orgyilkosok kínálták szolgáltatásaikat, 1912 és 1945 között hat miniszterelnököt és kétszer annyi kabinetminisztert öltek meg. Több magas rangú kormánytag elméjének épsége is kérdéses utólag, néhányé már a kortársak számára is az volt. Amikor a háború megindítása előtt Japán legtehetségesebb katonája, Jamamoto admirális jelenteni merte, hogy az Egyesült Államok tíz az egyhez arányban múlja felül az országot erőforrások tekintetében, azonnal tengeri szolgálatra kellett vezényelni (eltüntetendő a gyilkosok hatóköréből), máskülönben az életével fizetett volna vétkéért.

Mindebből a film semmit sem ábrázol. Tökéletesen udvarias és megértő, és nem érdekli az igazság. Hirohitót pedig csaknem szentként kezeli.

Keveset tudni a császár háborús szerepéről: a protokoll tiltotta szavai lejegyzését. De tudjuk, hogy aktív részt vállalt sok döntésben, igen valószínű, hogy állandó ellenőrzést gyakorolt a kínai megszállás felett, a csendes-óceáni háborúról pedig legalábbis napi szinten tájékoztatva volt. Mérges gázok bevetését rendelte el személyesen, több mint 300 alkalommal. Öngyilkosságra utasította a civileket, akiket fogságba esés fenyegetett. Jóváhagyta és sürgette Japán teljes felfegyverzését, hogy minden civil vagy harcoljon, vagy meghaljon, mielőtt a szigetországot megszállhatnák. Semmilyen mennyiségű szenvedés és halál nem hatotta meg. Két atombomba kellett a meggyőzéséhez, és az első után csak fel akarták pörgetni a japán atomprogramot.

Másfelől viszont tény, hogy nyíltan megmondták neki: ha ellenzi a háborút, őt is meggyilkolják. A végzetes döntés előtt, példátlanul megtörve a kormányülések merev protokollját, személyesen megszólalt, és egy baljóslatú költeményt olvasott fel a sokkolt minisztereknek, figyelmeztetve őket a háború veszélyeire. És elévülhetetlen érdeme, hogy Hirosima, Nagaszaki és a szovjet hadüzenet után egy szintén példa nélkül álló nemzeti rádióüzenetben saját maga szólította fel (kvázi) megadásra a népét, miközben a fanatikusok még akkor is az utolsó emberig folytatni akarták a háborút; az adás előtt hat hullámban ezer katona tört be a palotába, hogy elpusztítsák a felvételt és megöljék a császárt.

A film mindezt lerendezi annyival, hogy elmeséli a háború utáni újjáépítést szolgáló amerikai propagandát. MacArthur tábornok szándékosan terjesztette a protokollal gúzsba kötött, cselekedeteiben ártatlan báburalkodó képét, hogy hatalmon tarthassa őt, és segítse az átmenetet. A háború császára pedig olyannyira hűséges ehhez a képhez, hogy akár a tábornok is készíttethette volna. De mint A cinkossal, ezzel a filmmel sem csak annyi a gond, hogy történelmet szépít a realizmus álcája mögött: ennél sokkal több baja is van.

Mert még ha szentként is ábrázolja a kérdéses uralkodót, azért mutathatott volna többet az ígéretes politikai cselekményből, a nyomozásból, a megszállásból és újjáépítésből: az egész egyszeri, hihetetlen történelmi tablóból. Ehelyett a játékidő felét agyonnyomja egy sablonos elveszett-szerelem-históriával, lassított felvételen, élénk fényekben bambuszok között kergetőzésig bezárólag. „Chotto matte!”, kiabálja a lány, ahogy szalad az autó után; közhely, közhely, közhely!

Őrület, mekkora lehetőséget hagyott ki ez a limonádé egy páratlan történelmi helyzet elszépelgésével. Igazán nagyszerű az elfogadás mértéke a filmben, no és Tommy Lee Jones is, mint mindig. De semmi más sem az.