Húszmilliárdos hongkongi cégeknél sok minden megeshet, de az valószínűleg ritka, hogy egy kócos, borostás, ismeretlen fiú örökölje meg az egész boltot. Ha mégis előfordul ilyesmi, akkor a barátok és üzletfelek sajnálatosan rosszul tolerálják.
Jérőme Salle Largo Winch című munkája kalandfilm besorolást kapott a forgalmazótól, ami miatt az ember hajlamos valami kardozósat várni. (Ámbár lehet, hogy az ilyen ember eleve el van tévedve.) A Largo Winch mindenesetre nem kardozós, hanem verekedős-késes-stukkeres mozi, amelynek forrásanyagát Philippe Francq képregénye szolgáltatta. A vászonra telepítés - Jérőme Salle és Julien Rappeneau forgatókönyve alapján - szép, szabályos akciófilmet eredményezett, a szükséges eszközök és az elmaradhatatlan klisék hiánytalan felvonultatásával.
Van markáns főhős - Tomer Sisley játssza -, férfias az orra, fiús a mosolya. Magától értetődik, hogy az izmait, a tetoválását és a keze gyors járását ismerjük meg, nem a lelki életét. Van rejtélyes nő (Mélanie Thierry), hozzávetőleg Bond-lány státusban. Van hűvös és határozott üzletasszony, akinek képében Kristin Scott Thomas veti be világos szeme leghidegebb pillantásait. Van rossz arcú, minimum gyanúsan meggazdagodott milliárdos (Karel Roden) és egy rakás izomagyú biztonsági szakember. Ők aztán összehozzák a menetrend szerint érkező támadásokat, szökéseket, tűzpárbajokat, autós üldözéseket, helikopterről lövöldözéseket és a szokásosnál talán valamivel kevesebb halálos áldozatot. További igényeink - pl. esztétikai - kielégítésére láthatunk impozáns hongkongi felhőkarcolókat és horvát tájakat: hegyet, völgyet, tengert, szigetet.
A fiatal francia rendezőnek második filmje ez, s máris teljes műfajismeretet és meglehetős szaktudást mutat. Jérőme Salle első munkája, a 2005-ös Anthony Zimmer tűrhető thriller volt - a múlhatatlanul izgalmas Sophie Marceau-val a főszerepben -, 2006-ban Cézar-díjra jelölték a legjobb első film kategóriában. A Largo Winch-csel a rendező alighanem beljebb került: közelebb a még nagyobb költségvetésű kommerszfilm-készítési lehetőségekhez. Eddigi munkáinak közös jegye a megtanuláson alapuló szakmai biztonság. Azt is megállapíthatjuk, hogy a rendező nagyon szívesen száll helikopterre operatőrjével, szép tájakat felvenni a magasból. (Ezt az igényét a magam részéről maximális meg tudom érteni.) A másik jellemző vonás talán arra utal, hogy Jérőme Salle-ban él bizonyos kifejezett tisztelet a keletebbre és művészibb igénnyel dolgozó filmesek iránt. Erre következtethetünk abból, hogy az Anthony Zimmerben egy kisebb szerepben Andrzej Wajda híres színésze, Daniel Olbrychski bukkant fel, a Largo Winch-ben pedig megannyi Kusturica-film zseniális figurája, a nagyszerű Miki Manojlovic formálja meg a címszereplő apját, aki a néhai Jugoszláviából jőve ért fel az üzleti világ csúcsaira.
A Largo Winch szinkronizált film, ami ma elég ritka. Lényegében nagyon kényelmes és kellemes, ha a moziban nem kell feliratokat bogarászni, hanem magyarul beszélnek a szereplők, ráadásul jobbnál jobb színészek hangján. Esetünkben mégis megbosszulja magát a dolog. Van ugyanis a film elején - amikor szinte parodisztikusan váltogatják a jelenetek helyszínét és idejét - egy névtelen, ellenséges telefonhívás. És ha a néző nemcsak szinkronhangokban járatos, hanem esetleg sűrűn lát színészt élőben színpadon is, akkor könnyen felismeri a titokzatos telefonálóban a Nemzeti Színház egyik kitűnő tagját. S amikor később az ő hangjával lép be a történetbe egy ártatlannak tetsző szereplő, akkor a magunk nemkívánatos jólértesültségével már tudhatjuk is: erről az emberről derül majd ki a film végén, hogy titokban ő volt a rosszfiú. Nem kéne annyit színházba járni talán.
